• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Filmajánló



Top 5 rock’n’ roll horrorfilm, ami annyira menő, hogy szétrobban tőlük a fejed

A nyolcvanas évek egy igen furcsa kis időszak a világtörténelem hosszú évezredeinek sorában. Sokan szeretnék feledni, sokan pedig a mai napig próbálják életben tartani olyan borzalmas dolgokkal, mint a világító neonsárga melegítőnadrágok és cipőfűzők, vagy épp a szintetizátoros stadion-rockzene hallgatása, rosszabb esetben művelése. Persze a borzalmas ízlésficam és a rengeteg negatívum mellett akadtak a nyolcvanas években olyan dolgok is, melyekre az ember meleg szívvel emlékszik vissza. Ezek közé tartozik többek közt a bőrruhás-edzőcipős-hajpörgetős heavy metal zene, valamint az olcsó CGI effektek helyett még bábok és gumiálarcok segítségével leforgatott, művér-gőzös atmoszférájú horrorfilmek. A két dolgot pedig ha kombináljuk, olyan szintű menőség születik belőle, hogy nagyon vigyáznunk kell: véletlenül se robbanjon fel a fejünk a hirtelen érkezett kúlság-túladagolástól! 05. Kiss Meets the Phantom of the Park (1978) Kiskoromban a megtévesztő arcfestésnek és a túlpörgetett jelmezeknek köszönhetően az hittem, hogy a Kiss valamiféle olyan brutális metálzenekar lehet, mintha a Mayhem beszedett volna egy marék extasy tablettát. Aztán egy osztálytársam nővérének jóvoltából kezembe akadt egy másolt Kiss kazetta, és miután meghallgattam, arra jutottam: mi az isten ez a szarság? A földbe döngölő metálriffek elmaradtak, és a várva várt hörgés és károgás sem volt sehol. Helyette szólt a kibaszott Lovegun. Azóta persze eltelt majd’ húsz év, és megismerkedtem a glam rock fogalmával. A maga módján megtanultam ezt is értékelni. A Kiss Meets the Phantom of the Park nagyjából ugyanezt az analógiát követi. Az ember valamiféle epikus, véres horrorfilmet vár, és helyette kapja ezt a bohókás, családbarát filmet, ami egyébként mindezek ellenére is rendkívül szórakoztató és valamiért elképesztően menő. Ki ne szeretné végignézni, ahogyan a legendás nyelvember, Gene Simmons és kimaszkírozott zenésztársai egy őrült tudós klónozott robotok segítségével történő világuralmi kísérletét akarják megakadályozni? Pláne akkor, ha az egész terve egy monumentális Kiss koncert keretei közt csúcsosodik ki? 04. Rock ’n’ Roll Nightmare (1987) A Triton nevet viselő, fiktív metálzenekar épp új lemeze felvételére készülődik egy áldásos csend és nyugalom által övezett, elhagyott tanyán. Eleinte sejtelmük sincs arról, hogy a háttérben sötét, gonosz, egyenesen ördögi erők azon munkálkodnak, hogyan pusztítsák el hőn szeretett világunkat. A gonosz erők egyenesen a zenekartagok életére törnek, és csak azt szeretnék, ha a banda mihamarabb széthullana. Szó szerint, apró véres cafatokra. A bodybuilder metálénekes, Jon Mikl Thor által alakított frontember azonban felveszi a harcot a gonosszal, és a zenekar életben maradt tagjainak a film végén nem mással kell megküzdenie, mint magával az ÖRDÖGGEL! Még hogy a metálzene valamim eredendően gonosz és sátáni…



Filmajánló: Kurt Cobain – Montage of Heck (2015)

Már annyi Cobain\Nirvana dokut láttam, hogy keverem őket. Éppen a Nirvana-ról társalogtunk, meg Cobain-ről, hogy elmennénk-e vele inni vagy sem, mikor is szóba került a Montage of Heck. Kevertem az About a son-nal, aztán végre rávetettem magam. Az első kérdésem a fejemben az volt, vajon tud-e újat mutatni ez az agyonherélt téma, avagy rókabőr lesz-e vagy sem? Dokumentumfilmről lévén szó, a szokásosra számíthatunk. Archív videók, fényképek, hang- és koncertfelvételek. A megszólaltatott interjúalanyok között viszont több érdekes is van, ami a film egyik legnagyobb előnye. Megszólal az anya, és az apa, sőt a nevelőszülő, és a testvér is. Courtney Love-ot nem lehetett kihagyni a szórásból, akiről nem tudtam eldönteni, hogy az interjú közben be van-e állva, vagy csak szétnarkózta az agyát. Novoselic-nek külön örültem, hisz ő sokáig elzárkózott a világ elől, ha a Nirvana-ról esett szó. Dave Grohl viszont nem került bele a filmbe. Állítólag épp egy turné közepén voltak, és nem tudtak időpontot egyeztetni. A ráeső rész végül elkészült, de túl későn, így nem került be a vágott verzióba. A Cobain rajzaiból készült animációk most is sokat dobnak az összképen – ez már az About a sonban is kiválóan működött – továbbá a naplóbejegyzések is intimebbé teszik az atmoszférát. A Cobain által mesélt sztorikhoz külön, rajzfilmszerű animációkkal készültek az alkotók, amikkel sikeresen úszták meg az ilyenkor szokásos üresjáratokat, a kevésbé vizuális alkatok számára pedig kézzelfoghatóbbá válnak a történetek. Van egy-két elég megrázó jelenet is, ami a családi videótárból került elő. Ezen láthatjuk a Cobain házaspárt szénné lőve, vagy belőve a saját gyermekükkel. Megmondom őszintén, kicsit felkavart az a pár perc, ugyanakkor nyilvánvaló helye volt a filmben. A Montage of heck nem szarta ki a spanyolviaszt, de beemelt olyan történelmi ritkaságokat az felhasznált anyagok közé, amivel a fanatikusokat garantáltan kielégíti, másrészt a dokumentumfilmek újjászületésében is szerepet játszik – az én olvasatomban legalábbis – újszerű eszközeivel, meg hát a Nirvana-t azért nem tagadja meg az ember, ha valaha is szerette. A rókabőrön épphogy átcsúszott, de sikerült fenntartania az érdeklődésemet. Cobain bácsival még mindig nem mennék el inni, vagy bárhová, de egy-két sör mellé nektek is csak ajánlani tudom a Montage of hecket. Bízzunk benne, hogy több dokumentumfilmet már nem csinálnak róla. Minek? Én most megyek, és meghallgatom a Negative creepet tízszer. Timúr



Filmajánló: Llewyn Davis világa (2013)

Filmvásznon nem sokat foglalkoztak még a 60-as évek elején induló amerikai folkhullámmal. A Llewyn Davis világa ebbe enged betekintést. A nagy öregek, mint Bob Dylan és társai még a Holdban sincsenek. Llewyn Davis (Oscar Isaac) a New York-i Gas Light Café-ben lép fel alamizsnapénzért. Az útját keresi, hisz a népzene erejében, és abban is, hogy lesz belőle egyszer valami. Zenésztársát tragikus körülmények között vesztette el. Szólópályája nehézkes, és sikertelen csalódások sorozata. Abortusz, nem kívánt gyermekáldás, egy szökött macska, a hó, és a fagy mind ellenségei ennek a furcsa nevű figurának. Llewynban nincs empátia, és felelősségtudat. Úgy tűnhet, hogy tojik a világra, és az emberekre, amolyan rossz értelemben vett carpe diem alak, aki tökéletesen beéri egy kanapéval esténként. Végső kétségbeesésben elutazik Chicagoba, hogy lendítsen végre karrierjén, ahol közlik vele: „Nem látok benne pénzt.” Az utazás idegesítő velejárója az epilepsziás rohamoktól szenvedő kiégett jazz-zenész, illetve szótlan kísérője. A hosszú út kimerítő, végeláthatatlan, és nem garantál semmit. Többet nem lövök le a sztoriból, de igazából nem is a történet a lényeg. A népzene, vagy a folk, a nagyvárosi folk is, a mindennapi élethelyzeteket dolgozza fel, mindenki számára érthető módon. Mindenki ismeri az érzést, mikor megundorodik a saját létezésétől, és megkérdőjelezi azt. A filmben felcsendülő számokat a színészek adják elő – még Justin Timberlaket is sikerült megszoknom! – ami nagy erőssége a mozinak. A képi világ fakó, szinte rátelepszik az emberre ez a fosos barnás szürkeség. Kilátástalan napokra a befejezés miatt mindenképpen ajánlom ezt a 90 perces népi balladát az Új Ígéretek Új Földjéről. Timúr



Filmajánló: Amy – Az Amy Winehouse sztori (2015)

Sosem rajongtam Amy Winehousért, mivel egyszerű popénekesnőként tekintettem rá. Aztán a napokban megnéztem az Amy Winehouse sztorit, és azért elgondolkodtam a dolgon (mármint nem a rajongáson). A film a tragikus sorsú énekesnő életét mutatja be dokumentarista formában. Megpróbálja belesűríteni 2 órába azt a 27 évet, amit a Földön töltött, ami Asif Kapadia rendező úrnak ez sikerül is. Nagyon féltem, hogy teljesen átlagos, vagy rajongói szemszögből megközelített félistennőszerű bálványmoziban lesz részem, ám pozitívan csalódtam. Először is Amy ugyanúgy része, aktív résztvevője a dokumentumnak, mint a megszólaltatott barátok, családtagok, zenészek, illetve a Winehouse-konstrukció dolgozói. Rengeteg az archív, kép- és videóanyag, amiket ügyesen vágtak össze a hangbeszámolókkal, és tévéinterjúkkal, studiómunkával, és fellépésekkel, ahol a nézők perspektíváját a dvd-minőséggel váltogatják. Mélyről indítunk, a család zsidó gyökereitől valahonnan Észak-Londonból. Az autodidakta Winehouse muzikalitása már a 14 éves korában készült videókon is hallható. Első hivatalos anyaga a Frank 2003 őszén jelent meg, ahol még tényleg igazi, valódi jazzt énekel, amit később aztán ő maga titulál elitista, kirekesztő műfajnak, és fordul afelé a zene felé, amit a magyar közönség is megismerhetett. Rossz családi helyzetét édesanyja és édesapja bátran meséli el, beismerik hibáikat, de megszólal férje Blake Fielder-Civil is, akinek szerintem az volt a foglalkozása, hogy ő Amy Winehouse férje. A menedzserek, zenésztársak, és példaképei is elismerően nyilatkoznak róla, sok esetben éreztem viszont, hogy hárították a felelősséget, és minden esetben azt hajtogatták, hogy ők megtették, amit megtudtak. Sok olyan video is szerepel, ami túllépi a privátszférát, és ma már azt mondanánk rá: kegyeletsértő. 27 év nem sok az ember életében, de ha ilyen energiával tolja nem csoda, hogy belerokkan, vagy belehal. Amy érzékeny ember lehetett, és azt hiszem pont ezek a receptorai tették lehetővé, hogy ilyen számokat írjon, és bár nem lettem rajongó, bevallom, hogy mint énekesnőt, és dalszerzőt maximálisan tisztelem, ehhez pedig kellett ez a film, hogy újraértelmezzem a vele kapcsolatos gondolataimat. Az első olyan zenész életrajzot filmélményem ez, ami letudott kötni, annak ellenére, hogy olyan távol esik tőlem a téma, mint Makó Jeruzsálemtől. Talán öregszem, és nyitottabb vagyok, nem tudom. Nem kell tehát megveszekedett Winehouse-fannak lenni ahhoz, hogy megnézd, bátran ajánlom punkoknak, rockereknek, rappereknek, és mindenkinek. Másszunk ki kicsit a saját kliséinkből. A rock and roll életmód, meg a csodálatos zenészdepresszió nem csak a Marshall-tornyok és szegecselt bőrdzsekik körében van jelen. Mindenhol ott kísért, és erről is szól az Amy Winehouse sztori, és ettől is szól mindenkinek. Timúr



Filmajánló: The Runaways – Rocker csajok (2010)

Az elmúlt 1-2 évben elég sok csajbandába futottam bele. Véletlenszerűen, és direkt őket keresve is. Valahogy, egészen más attitűdjük van, mint a tesztoszterontól felrobbanó férfizenekaroknak, ugyanakkor nagyobb a pucájuk, mint a fiúbandáké. A The Runaways pedig pont egy olyan korszakban született meg, és járta be kérészéletű pályáját, mikor a világ még változóban volt. Abba az irányba tartott, forradalmi hevületben ahol ma és itt állunk. Romok felett. Kezeljünk azonban mindent a maga idejében! A film 2010-ben készült el, és kissé tartottam tőle, mivelhogy játékfilmről van szó. Az életrajzi-játékfilmeknél ott bujkál bennem a giccstől, a takonytól, és a szennytől való félelem. A film igazából Joan Jett és Cherie Currie körül forog. Joan a zenekar agya és motorja, egy keménytökű rocker suna akinek a gitárja az élete. Cherie a Bowie-imádó kis tinédzser, aki véletlenül kerül bele az együttesbe. Itt-ott szidták a film alpáriságát. Van ennél sokkal ocsmányabb hangulat is a mozi történetében. Néhol nekem hiányzott is a korra jellemző igazi húgyszagú környezet. – nézzünk meg egy Sex Pistols, vagy Stooges videót – A képi világ ugyanakkor teljesen fasza!  Az extrém figurákat és helyzeteket hidegrázásig fokozzák a jelenetek alatt dübörgő klasszikusok, olyanokra gondolok itt, mint: Sex Pistols, The Stooges, David Bowie, Suzi Quatro, és persze a Runaways slágerei. Kristen Stewart sikeresen feledtette velem az Alkonyatból ráragadt vámpírleány szerepét, ahogy átlépett a dühös Joan karakterébe. A nagyobb alakítás úgy hiszem, mégiscsak az ekkor még igen fiatal Dakota Fanning-re hárul\esik Cherie alakjában. A különc és vadóc lányka 15 évesen bekerül a rock and roll iparba, és elég korán találkozik a szexszel, a drogokkal, alkohollal. Ezek, és a hírnév súlya alatt összeomolva később mégis rendbe szedi az életét. A lányok hirtelen voltak kénytelenek felnőni egy embertelen univerzumban, ahol a haláltánc mindennapos lehet, a kötél pedig cérnavastagságú. A sors furcsa fintora, hogy Japánban sokkal népszerűbbek lettek, mint hazájukban. A zenekar menedzsere Kim Fowley sikertelen kísérletnek nevezte a történteket. A maga idejében, a Runaways túl korán ugyan, de megmutatta, nem csak egy virslivel a lábunk között szólaltathatjuk meg a szexualitásból és destrukcióból származó rock and rollt. Dögös himnuszok ezek egytől-egyik, egy újonnan épülő dekadens világ küszöbén. Másrészről ma már teljesen elfogadott, hogy vannak lánycsapatok, de ezek jó néhány esetben tényleg sokkal jobbak és eredetibbek férfi társaiknál. Talán azért, mert ennek megvan a kislányos, vagy éppen érzékien nőies bája ellenben a maszkulin gitármaszturbációval. A Rocker csajok nem egy világmegváltó történet, egy szintén nem világmegváltó zenekarról, de mindenképp tanulságos, és szórakoztató a…



Filmajánló: Sex Pistols – Szenny és Düh (2000)

Úgy 14 évesen undorodva kapcsoltam el a tévét, ha belefutottam a Sex Pistols-ba. Unalmasnak tűnt, lassúnak, és csörömpölősnek. Persze az is lehet, hogy csak apám intését vettem a fejembe: Kutyaütők! Minek hallgatod ezt a szart? Aztán újra felfedeztem 2 évvel később, és a mai napig azt mondom, hogy az egyik legzseniálisabb dolog, ami megeshetett a zene történetében. Hanyag, sokszor trágár, ezernyi sebből vérző apokaliptikus trubadúrcirkusz. Ezt nem lehet kitalálni. A Pistols egy állásfoglalás, egy hozzáállás, aminek a kijelentései ma már valószínűleg nem annyira vagy, egyáltalán nem érvényesek, de a svung (svindli?) az máig ott van benne. A Szenny és Düh 2000-ben jött ki Julien Temple rendezésében, aki a Nagy Rock and Roll Svindlit is a listájára írhatja. Ez egy dokumentumfilm, teletöltve archív fotókkal, videókkal, amelyek között olyanok is szerepelnek, amiket eddig nem láthatott a nagyérdemű. A Sid halála előtt közvetlenül készült interjút külön kiemelném. Dokumentarista jellege ellenére a film legalább úgy pörög, mint egy kiadós punk koncert. A tagok egyesével szólalnak meg, és jószerivel az egész életútjukon végigkísérhetjük őket. Malcolm Mclaren hálisten kimarad a szórásból, így csak a zenekar szemszögéből hallhatjuk a történteket. Utólag meggondolva, azért ez egy elég jól kiagyalt svindli volt, már ha az volt egyáltalán. Az izgalomtól saját magát összehugyozó Rotten, a horogkeresztes bugyiban rohangáló Sid, a tévében a részeg műsorvezetőt a picsába elküldő Steve Jones mind e miliő megalkotói. Érezni Nancy úrhölgy ótvaros húgyszagát! Ma már ez persze nem nagy kunszt, de most gondoljunk már bele. Valakit megkéselnek meg összevernek azért, mert szerinte a királynő egy fasz? A háttérben közben üvölt az összes Pistols nóta, ami valaha készült (nem, a posztumusz ökörködések nincsenek benne). Engem mindig feltölt, akárhányszor látom. Nem a nyomort látom benne, hanem azt a forradalmi lángot, ami haragjában elutasítja az impotens rendszerek működését – lett légyen az bármilyen dologhoz tartozó – de épp a féktelen dühe miatt képtelen alternatívát kínálni. Egy dühödt állat, ami építeni akar, de nem tudja mit. 105 percnyi túlfeszített konstruktív rombolás mindenkinek jár. Nektek is! Timúr

5 of 8
12345678