• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Filmajánló



Filmajánló: Szerelemre hangszerelve (2013)

Múltkor majdnem kiszúrt velem aRosseb kolléga és beajánlott egy Hugh Grant filmet. Már fogtam a fejemet, mikor a csodálatos asszonyi száj így szólt: „Írd be azt, hogy Szerelemre hangszerelve. Egészen korrekt.” A magyar címe mit is mondjak, elég borzasztó, aztán mikor elindult a lejátszómban, máris megfogott a képi világ. Dave (Adam Levine) és Greta (Keira Knightley) az angol szerelmespár közösen írják dalaikat, mikor is Dave szerződést kap a nagy betűs Ámerikábán, ám a pezsgő New Yorkban Dave fejébe száll a frissen szerzett dicsőség, és csúnya körülmények kihajítja életéből Gretat. Greta kelletlenül előadja egyik dalát egy kocsmában, ahol időközben találkozik a kiégett, alkoholista, egykori lemez kiadóval Dannel (Mark Ruffalo), akit teljesen elbűvöl a leányzó. Rögtön szerződést ajánl neki, és kettejük között furcsa, szövevényes kapcsolat bontakozik ki, amit a fim szinte utolsó percéig nem tudunk megfejteni. Az író-rendező John Carney úgy csinált egy kellemesnek mondható drámát, hogy független filmes megoldásaival felszívatta a hálivudi taknyot egy limonádénak tűnő alapkoncepcióból, ám mégsem lett emészthetetlenül underground. E kiváló arány eredménye a Szerelemre hangszerelve. Az egyik kedvenc jelentem, mikor a kocsmában éneklő Greta mellé meghallja megszólalni Dan a többi hangszert is, mivel ő részegen már előrevetíti a fejében a hangszerelést. Vizuálisan is zseniális ennek az ábrázolása, amit most csak azért nem fogok leírni, mert akkor nem fogjátok megnézni, és úgy a munkám fabatkát sem érne. Ruffalo szájából mindeközben olyan tézisek hangzanak el a zenével kapcsolatban, amikre minden olyan ember rájött már, aki megtanult zenét hallgatni, de egy amerikai filmből viszonthallani ezeket az elméleteket egészen más, szinte üdítő esete a tartalomnak. A gerilla poplemez felvétel pedig nem is értem eddig miért nem jutott itthon eszébe senkinek. Biztos mert pici a város. Délutánra, vagy egy laza esti kikapcsolódásnak tökéletes, és még a szőrős torkú rockerek sem bánják meg, ha kimásznak az Ozzy-plakátok alól. (Ezt már csak azért is mondom, mert én Strummeres fej vagyok.haha!) Timúr  



Filmajánló: Buddy Holly története (1978)

Charles Hardin Holly a rock and roll egyik korai, mára kissé háttérbe szorult őseleme. A szegregáció éveiben fekete zenét játszó fehér fiatalok nem örvendtek nagy népszerűségnek, egyik oldalon sem. A fehér közösségek, különösen az idősebb nemzedékek a „dzsungelzene” ellen emelték fel hangjukat, mondván: megrontja fiaikat. A fekete közösségben szintén negatív visszhangot váltott ki azok után, hogy a Beach Boys egy az egyben lopta Chuck Berry zenéjét, vagy Elvis fekete előadók számaival emelkedett a királyságig. Holly egyfajta határmezsgyét képviselt, mély tisztelettel és a zene őszinte, egyszerű szeretetével. Az életéről készült film elég elnagyolt lépésekben, kissé elferdített formában követi karrierjét. A country zenét játszó zenekarával állandó fellépők egy görkoripályán, a rádió sugározza őket élőben, s időről időre saját, be-bop és rock and roll nótáikat is belecsempészik a repertoárba – a fiatalok nagy örömére, és a szponzorok bosszúságára. Egy ilyen felvételnek köszönhetően kerülnek be a New York-i zenei életbe, lemezeket adnak ki, tévéműsorokban szerepelnek, és pillanatok alatt hatalmas népszerűségre tesznek szert. Ők az első fehér zenészek, akik felléptek az Apollóban. Hivatástudata és kitartó munkája mellett egy normális, egészséges gondolkodású, sztár-allűröktől mentes fiatalembert ismerünk meg személyében. Letisztult világa még olyanoknak is élvezetessé teszi a műfajt, akik némileg megcsömörlettek a milliónyi rákendroll-közhelytől és feldolgozástól – akárcsak jómagam. Tragikus körülmények között vesztette életét, mikor az összekuszálódó szálak és személyes ellentétek végre újra elrendeződni látszottak, és felesége első gyermekükkel volt várandós. Repülőgépe lezuhant, fedélzetén több fiatal muzsikussal. Steve Rush rendezésében jó kis mozit láthatunk a fiatalon elhunyt Buddy életéről. Gary Busey karaktere abszolút illik az anti-sztár külsejű zenészhez. A többi szerepben is jól megformált karakterek dolgoznak, s a korra jellemző helyzetkomikumok, élethelyzetek, amikbe bele tudtam élni magam – még ha nem is egy filmtörténeti remekmű. Sajnos a szinkronos verzióban valami hanghiba csúszott, vagyis csúszott a hang. A zenés részeken elsősorban. Gondolom eredetileg nem így vetítették, úgyhogy ez nem róható fel a készítőknek. Bátran tessenek nekiesni, amellett, hogy életrajz, meg zenetörténeti korrajz (és így tovább) egy estére biztos kikapcsolódás. Szóval jó mulatást! Imdb Trailer: -Árvai Levente-  



Filmajánló: Hírnév – Fame (1980)

Áldott nyolcvanas évek, a megfoghatatlan lázzal, érthetetlen önkifejezéssel és az utcaművészet kiteljesedésével! Összemosódó rasszok, bandaháborúk és bő nyakú pólók, tépőzáras, magas szárú cipők. A mára sztereotípiává kopott formanyelv, az újraértelmezett tinédzserkori lázadás virágkora. Ide lyukadunk ki, ha úgy döntünk: rászánunk két órát a Fame kusza, csapongó történetére. Igazából az időutazás jellege, a korszakban való körséta többet ér, mint maga a film, mint önálló alkotás – de ez a legtöbb nyolcvanas évekbeli mozival így van. Hisz mi az alapsztori? Egy művészeti szakközép (ingyenes, tehát alsóbb osztályú) egy évfolyamának nagy vonalakban felvázolt élete a felvételitől a záróvizsgáig. Az elmúlt bő húsz év tonnaszám termelte a hasonló mozikat, ahol a tehetséges diákok nagy nehezen eljutnak az érvényesülésig – az Apáca show 2-től kezdve a Step up elcsépelt tünet-együtteséig tucatnyi példát sorolhatnék. Nem teszem. A Hírnév 1980-as kiadása (mert azt hiszem előtte és azóta született ezen a címen is kópia) egyfajta őselem, ahol még nem a bejáratott séma működik óraműpontossággal. Persze a kötelező formulák megjelennek, de azzal a tipikus ízzel átitatva, ami az egész évtizedet jellemzi. Tulajdonképpeni főszereplőről nem is beszélhetünk, a közösségből kiragadtak néhány érdekesebb figurát, az ő sorsukba kapunk több-kevesebb bepillantást. Ralph (Barry Miller), a különc előadó, Doris (Maureen Teefy), a félénk zsidó lány, Montgomery (Paul McCrane), a homokos színészpalánta, Bruno (Lee Curreri), a modern zene Mozartja, a diszlexiás táncos, Leroy (Gene Anthony Ray), Coco (Irene Cara), a polihisztor, és még páran. Színes felhozatal, a vallásos puerto ricoi, nyomorból kitörő afroamerikai, felső középosztálybeli fehér, aggodalmas zsidó, mind megfér egymás mellett, méghozzá New Yorkhoz képest egész békésen. Az alapmotiváció mindnyájuknál az önmegismerés és önkifejezés, az útkeresés és a felnőtté válás körül forog. A tanárok küzdenek a zabolázatlan magamutogatást keretekbe szorítani, irányt mutatni, míg a nebulók ezeket kívánják áttörni, új útra terelni a hagyományos formákat. Nem újdonság, mindenki meg akarja váltani a világot tizenhat évesen. Akkoriban ezt így próbálták. Mivel ennyi felé oszlik a figyelem, egyik szálat sem bontja ki teljesen a rendező, a legtöbb cselekmény és dialógus függőben marad, mintha egy nyitott könyvet nyújtana át, ahol a fejezetek végén üres lapok tátongnak. A nézőre bízza, mit gondol a folytatásról. A kidolgozottság hiányát ellensúlyozza a karakterek fokozatosan megmutatkozó háttértörténete, s ahogy ők magukat, úgy a nézők is folyamatosa ismerhetik meg a szereplőket. Egyébként a közeg valósághű ábrázolása a művészpalánták világának, mintha a városkámban működő művészeti főiskola egy átlagos napját látnám. Táncoló, daloló, örökmozgó, furcsa kis lények egy rakáson. Aki a tipikus nyolcvanas évekbeli filmeket…



Filmajánló: Northern soul (2014)

John átlagos középosztálybeli angol család gyermeke. Kicsit magának és ütnivaló is egyben. A szülei elzavarják az Ifjúsági házba ahol egy srác olyat pörög egy olyan dalra, amilyet ő még sosem hallott. Megbabonázza ez a történés, és egy közös verekedés után Matt bevezeti a soul zene titkaiba. Johnnal megfordul a világ. Otthagyja az iskolát, a szüleit, és forradalmi hevületben dolgozni kezd, miközben bagolyként tengeti a napokat a 70-es évek közepén. A Northern Soul mozgalom tagjaiként Matt és John közös terve eljutni Amerikába, hogy a legkülönlegesebb és legfrissebb soul lemezekkel térjenek haza, hogy lemezlovasként hódíthassák meg Nagy-Britannia északi részét. Nem győzöm szajkózni az angol filmek elsöprő erejét. A Northern Soul-nál sem kellett csalódnom. Egy történelmileg elszigetelt, ám igencsak fontos jelenség filmadaptációja ez, ami teljesen átélhető emberi töltetet is kapott. A barátság, a drogok, a féktelen őrület a zene iránt, és a forradalmi hév egy lehetetlen korszakban. A stábnak gratulálok, mert tényleg igazi északi arcokat sikerült összeválogatniuk. Ilyen ronda embereket mostanában ritkán láttam. Tudjuk, hogyan fest egy angol fizimiska. Az angolok mindig ügyeltek arra, hogy sose fessenek le sterilnek egy korszakot. A szereplőkőn látszik, hogy tényleg izzadnak, ragadnak a mocsoktól, izzadság és cigiszag terjeng körülöttük, a gin hatását pedig a nyakra-főre zabált tabletták erősítik fel csak igazán. A bátrabbak lőtték is magukat, de azért itt még óvatosan bántak a tűvel. A feltörtető dj-k és így minden zenével foglalkozó arc életébe itt szól bele a bűnözés is. Ha drogot is terítesz a bakelitek mellé előbb-utóbb kutyaélet, hogy rád szállnak a hatóságok, ami sosem kecsegtet jóval. A tragédia tehát itt is elkerülhetetlen, ami azért szolgál nézőként nagy örömömre, mert az angol filmben mindig van annyi realizmus, hogy ne fesse le aranykornak történelme fázisait. Örömmel, és beismerően mutatja be azokat bárkinek, de kellő kritikával, és racionálisan tálalva. Csak azt nem értem, hogy ezt miért nem szinkronizálták még le? 2014-es alkotásról beszélünk, és biztos vagyok benne, hogy sokakat érdekelne. Én angol felirattal néztem végig, – fordítók előnyben! – mert a csodás kiejtésnek hála puszta hallás alapján egy kukkot nem értettem az egészből. Érdeklődök, laikusok, nyelveken beszélők, soul és zenetörténelem buzik azonnal keressétek fel az első forrást, ami bármilyen formában kiköpi ezt az üdítő csodálatot! Majdnem jobb, mint a This is Engalnd, de hogy a hatása legalább akkora lehetne, az is biztos. Fuckin bastards! Timúr



Filmajánló: Sigur Rós – Heima (2007)

A Sigur Rós a világ amolyan ikszedik csodája. Izland csak úgy termeli magából a jobbnál jobb zenekarokat, akik valami teljesen sajátos zenei világot fedeztek fel maguknak. Nyoma sincs benne a rock and roll baromságnak, meg a többi huszadik századi közhelynek. Elementáris, éteri, békés és megnyugtató, miközben valahol a mennyek kapuját döngeti végtelenül emberszerű pulzálásával. 2007-2008 környékén a zenekar visszavonult szülőhazájába, hogy a világkörüli turnét egy otthon leadott koncertsorozattal zárják. Ennek az volt az egyik különlegessége, hogy a koncertek teljesen ingyenesen zajlottak, a másik, hogy egyiket sem hirdették meg. Megfordultak hegyek között, duzzasztó gátnál, kis fogadóban, Rykjavík főterén, de még egy elhagyott halfeldolgozó üzemben is. Azt mondják, az izlandi embereknek akarták ily módon megköszönni a rengeteg támogatást, ami hozzásegítette őket a siker eléréséhez. A Heima igazából egy koncertfilm, ahol a különböző helyszíneken zajlott fellépésekből vágtak ki anyagokat, és mindegyikhez meghallgathatunk egyet a fent említett relaxációs hullámból. A dalokat a szigetország különböző tájain lencsevégre kapott vágóképek választják el egymástól, ami önmagában megérne másfélórát feltéve, ha az ember nincs oda a betonszarkofágokért. A zenekartagokkal rövid, tematikus mini-interjúkat készítettek, amik elég tömörek ugyan, de mégis működnek. Tetszett, hogy nincs bennük allűr. Kedves és nyitott figuráknak tűntek, akik valami olyasmit találtak a hangszerarzenálon keresztül a földjükön, amit fellelni bizony csak kevesen képesek. Izland nem egy kapkodós hely, és a film sem az. Nekem felért egy agymasszázzsal ez az érzékszervi orgia. Szerencsés vagyok, mert én szeretem is a Sigur Róst. Ha lázba hoz a klasszikus és meditatív elemekkel tarkított post-rock mindenképpen ismerkedj meg velük, – a Gong például mennyire zseniális! – de ha csak pihennél, vagy merengenél egyet akkor is ajánlatos bevitel! Egy jó barátom már réges-rég ajánlotta a Heimat-t, de akkoriban beszerezhetetlennek számított. Az első olyan koncertfilm-élmény az életemben, ami felzaklatott, mégis több és békésebb lettem tőle. A Heima, egy kurva nagy élmény. Timúr



Filmajánló: Botrány az operában (1935)

Többen hátrahőkölnek a zakatoló gépek előtt. „Ez valami vicc? „ Lehet, hogy csak elgépelte!” Pedig nem. A Botrány az operában valóban 1935-ös film, de az évszám ne ijesszen meg. Mi már igaz, hogy hozzá vagyunk szokva a színes képhez, meg a csodálatos vágásokhoz, és a dvd extrákhoz, de így bő 81 távlatából azt kell mondjam, én igencsak meglepődtem ezen a Marx-mozin. Hősünk (Ricardo) szerelmes, ám a drága párját (Rosa) átviszik a tengeren túlra operaénekesnőnek. Ő jelentkezik tenornak, de nyilván elutasítják, és kész is az alaphelyzet. Mindent bevet, hogy újra együtt lehessen szíve szottyával, amihez természetesen a zseniális Marx-fivérek asszisztálnak. Mikor leülsz megnézni, ott van benned a félsz, mint gyerekkorodban a régi Duna tévés vetítéseknél. Bármikor feltűnhet egy Jávor Pál, vagy Latabár Kálmán (amivel semmi baj sincs egyébként) és kicsírázik benned a rettegés. Visszatérve, 81 éves kora ellenére a film, bazi aktív, és dinamikus. Az összefűzött szkeccsek, és burleszkek úgy folynak át egymásba, hogy egy pillanatig sem unatkozol. Mivel már van rajta hang, ezért nem csak esős-kelős poénokkal operál, hanem olyan szinten szívatják benne egymást a szereplők, mintha legalábbis egy góbékkal telepakolt mesébe kerültél volna. Alanyunk tehát sikeresen házasítja össze a hangos filmet a burleszkkel, és a sokszor korántsem pécé alpáriság határát súroló tanult humort a valódi operával, amikből több is felcsendül a jelenetek során. De maguk a fivérek is előadnak egy-két betétdalt, aminek hála találkozik az ún. magas kultúra, és a nép örömzenéje. Könnyed, de szórakoztató darab az előző évezred azon időszakából, mikor még valószínűleg nagyapáink is gyerekek voltak, mégis azt javaslom, használjátok ki az információs áradat adta lehetőségeket és tegyetek egy próbát ezzel a filmtörténeti vénasszonnyal, különben elvisz a K-vitamin. Timúr

4 of 8
12345678