• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Filmajánló



Filmajánló: Kistérségi Rock n’ Roll (2012)

Egyszer már kaptam egy megbízatást, amiben egy helyi brigádról készült dokumentumfilmmel kapcsolatban kellett okoskodnom. Izgalmas kihívás volt, mivel a magyar zenei dokumentumfilmekből azért túl sok nincs, ami van, az sem túl izgalmas, a helyi mikrotörténelem pedig gyakorlatilag nincs rögzítve. Kíváncsian láttam hát neki a Kistérségi rock n’ roll-nak, és felemás érzésekkel álltam fel előle. Szokatlan dolog egy kritika elején ítélettel nyitni, de hadd magyarázzam meg! A film a jászberényi Nexxt zenekar körül forog. Dokumentumfilmként ez is felhasznál archív fotókat, a zenészek interjút adnak, és személyesen mesélnek a múltról, a nagyszerű kezdetekről, illetve az útkeresésről. Középiskolai zenekarként indultak hódító útjukra, és kezdetben a metált kamázták, aztán a fogyaszthatóbb rétegek felé fordultak. 38 perc alatt azonban, lényegében nem történik semmi. Klasszikus történet ez, ahol egy kisvárosi fiatalokból verbuválódott zenekar megteremti saját nimbuszát fáradtságos munkával. Az interjúalanyokat meg lehetett volna szólaltatni ennél nyitottabban is. Néha olyan érzésem támadt, mintha olvasnák a szöveget, és olyan szavakat kellene használniuk, amik idegenek tőlük. Ezt a mesterkélt légkört oldják fel a próbateremben, illetve backstageben felvett jelenetek. Itt látszik igazán, hogy milyenek a srácok, itt már lélegzővé válik az anyag. A koncertbevágások (amik a zenészi pózoktól nem mentesek) megint jól eltaláltak. Érezni a küzdést, a munkát és a verejtéket, ami a Nexxt-ben működik, csak azt nem tudtam megérteni, hogy hol van itt a rock and roll? Mert én kerestem, de nem találtam. Ami megfogott, az összefogás, ami a helyi erők között működik, hogy előadók, és zenészek irányzattól függetlenül támogatják egymást, az embereken pedig látszik, hogy tényleg jól érzik magukat a bulikon, és elcsapolják a hétköznapi ütközetek fáradságát. A rendező úr megpróbálta kihozni a maximumot egy teljesen átlagos helyzetből, de ez annyira nem sikerült. Percek mennek el azzal, hogy a próba fontos, mert a zenészek ott tanulják meg a számokat, meg ilyesmi. Axiómákkal vannak kiszilózva az üres másodpercek. ű Félreértés természetesen ne essék, az együttessel semmi gond nincs. Törekszenek arra, hogy új fóliába csomagolják a régit, és ez láthatóan jól működik, ügyes show-t csinálnak, és nagyon elszántak a maguk vizén. Volt egy mondat, ami erősen megragadt bennem, ami valahogy így szólt: „ Az emberek látják, hogy nem idióta iszákos gyerekek vagyunk, akik az iskola pincéjében csörömpölnek punk zenét” és ezzel a mondattal nincs is probléma, de az igazi kistérségi rock and roll az lenne. Kistérségi Rock n’ Roll facebook Nexxt zenekar facebook Timúr



Filmajánló: 54 (1998)

A hetvenes évek vége nem csupán a punkrobbanás csúcsát, emberjogi mozgalmak győztes harcát vonszolta magán, mint anyapávián a kölykét, hanem a disco-korszak végső virágba borulását is, melynek kelyhe maga volt a nagybetűs Club, a Studio 54. Egy hely, ahová csak az léphetett be, aki elég szép, különleges, divatos vagy őrült volt, hogy helye legyen az önfeledtségben tobzódó, drogoktól túlfűtött fajtársai között. Ennek a különleges kornak és helynek kíván emléket emelni jelen filmünk, mely nemes egyszerűséggel 54 névre hallgat. Shane (Ryan Phillipe), a 19 éves, forró fejű kölyök ki akar törni a New Jersey nyújtotta egyhangúságból, ahol minden este ugyan azok az emberek veszik körül,  apja, a szürke percember sör-tévé tengelyen tölti estéit, s számára is csupán valami hasonlóan unalmas szellemi lapályt tartogat a jövő. Mi lehet alkalmasabb a kitörésre, mint a korszak krémjének szórakozóhelye? Így hősünk pincérként kezd el dolgozni Steve Rubellnek (Mike Myers), majd testi adottságainak, s törtető jellemének köszönhetően hamarosan mixerré léptetik elő. Magával ragadja a siker, a csillogás, pénz és a folyamatos buli, ami valóba nem ér véget. Az életük függ a folyamatos pörgéstől. Állandósult drogmámorban csak a külcsín számít, torzult világképet a nagy nevek, érvényesülés és a pénz irányítja, nomeg a menekülés a hétköznapi szürkeség elől. Nem számít a szexualitás, tagadnak minden címkét, senki sem hetero, vagy buzi, férfi, nő, nem számít. A vagány kocsi, címlapfotó épp úgy velejárója az életmódnak, mint a pengét hugyozó tripper, vagy a túladagolás. Persze a felszín alatt a barátságok törékenyek, a felelőtlenség mögött gyengeségek lappanganak. Gyakorlatilag senki nem az, akinek látszik, vagy aminek hiszi magát. A vég természetesen – ahogy a valóságban is – gyors és kíméletlen összeomlás. Na nem a francia mozi stílusában, de épp olyan kiábrándulás, mint a legtöbb korszakváltó divathullám esetén. Ugyan korszakalkotó filmről szó sincs, de a stílus illik a 80-as évekkel vajúdó, haldokló 70-es évek lázában égő életvitelhez. Gyors, ideges, heves és túljátszott. Amilyen az egész évtized volt. Elvégre akkor is akadt, aki csak élt a nagyvilágba, egyetlen célként a szórakozást ölelve szorosan magához. Vonagló, pőre testek, negédes dallamok, ütős drogok, könnyed életfilozófiák. Üdítőn színfolt a rock-legendákkal tűzdelt felhozatalban. Austin Powerstől mentesen egész tűrhető Mike Myers, Salma Hayek maga a szex, a Sikoly előtti Neve Campbell, és a Cool túrát is megjárt Breckin Meyer passzolnak az összképbe. A Ryan gyerek amolyan Tom Cruise-féle törtető szépfiú, talán kevésbé idegesítő formában. Utórezgései kissé a 80-as évek zsánerfilmjeinek, de azért elmegy. Manapság sokkal rosszabb alakításokat magasztalnak az egekig. Nem mondom, hogy discogömböt…



Filmajánló: Rockhajó (2009)

A 2009-es Rockhajó egy majdnem jól tálalt koncepció. Valahogy, úgy kapott a léket, mint a film végén látható úszó rockkoporsó. Na de, ne menjünk ilyen hirtelen előre! 1966-ban járunk. Az Egyesült Királyságban tombol a rockzene, de az állami BBC napi 45 percet sugároz belőle, ami nem sok. A kalózrádiók a fénykorukat élik, és napi 20-25 millió ember füleli az új idők hangjait. Az egyik ilyen állomás a Rockhajó, ami nevéhez hűen egy bárkáról sugároz az Északi-tengeren. A Főnök úr keresztfia Carl is hajóra kerül családi csetepaték miatt. Így csöppenünk bele az őrültnek tetsző lemezlovasok világába. Állam bácsi természetesen nem nézi jó szemmel a destruktív világrend kiteljesedését, és eltökélt szándéka, hogy felszámolja a mocskot. Nagyjából ennyi az alapkoncepció. Közben Carl ismerkedik droggal, piával, és még be is csajozik, és ha épp eszébe jut, az apját keresi. Nagyjából a többiek is ezt csinálják. A történet és az alaphelyzet ennyi, ami nem is nagyon halad a közel kétórás játékidő alatt. Ehhez képest egész jó színészeket sikerült összeválogatni a stábba – azért egy Philip Seymour Hoffmann elég nagy adu – akik faszányos karaktereket kaptak. Mindegyik szórakoztató a maga módján, és gyakorlatilag semmi bántó nincs bennük. Az állam oldaláról igazi fingot nyelt, pudingzabáló konzervatívokat láthatunk, akik nem riadnak vissza a cserbenhagyástól sem. Ilyen szinten eléggé kiélezett, sőt statikus az egész, mondhatnám meseszerű, de a valódi lényeg a zene, és annak az emberekre gyakorolt hatása. Az angol-amerikai koprodukicóban sajnos nagyobb teret kaptak az amerikaiak. Egy-két jelenet már-már giccsesen a pofámba ordít: ITT MINDENKI EGY IGAZI HŐS! A zenéket válogathatták volna ügyesebben. David Bowie például kicsit korán érkezett, de azt legalább nem az egy dj tette fel. A felcsendülő dalok egyébként egytől-egyik zseniálisak, és ahogy a kicsit sterilre sikerült ruhákat és környezetet nézem, még így is visszakapok egy adaggal egy olyan világból, és olyan érzésből, amiről nyilván a korom miatt semmit sem tudhatok. Kellemes limonádé, könnyed, szórakoztató, kiválóan összeválogatott soundtrackkel, hamisítatlan 60-as évekbeli miliővel. Szerethető. Nincs vele, gond.



Filmajánló: Bird – Charlie Parker élete (1988)

Félve álltam neki ennek a filmnek, több okból kifolyólag. Egyrészt Clint Eastwoodot nem csak színészként kedvelem, az egyik kedvenc rendezőm is, és mint ilyen, féltem a csalódástól, nehogy megbukjon a róla kialakult kép. Volt „szerencsém” sokra tartott rendezőkből kiábrándulni. Másrészt nem vagyok jazz-rajongó, elismerem ugyan a műfaj érdemeit, de – kevés kivételtől eltekintve – nem tudom élvezni a számomra túlzsúfolt, virtuóz zenét. A Szöszi azonban ebben az 1988-as alkotásában is vette az akadályt, és talán még inkább a kedvenc rendezőmmé vált, mint annak előtte. Ifjabb Charles Christopher Parker (Forest Whitaker), jazz-legenda, kábítószerfüggő, fiatalon elhunyt művész, akinek harmincnégy éve alatt odatett életműve több embernek is elegendő volna. Az időben fel s alá lépkedő történet az ő élete, annak fontosabb vagy állomásai, emberközeli, életszagú köntösbe bújtatva, abszolút élvezhető filmbe sűrítve. A maga két óra negyven perces játékidejével előzetes félelmeim megszaporodtak, de fel sem tűnt, milyen hosszan bámulom a képernyőt, beszippantott a film, és a majd’ három óra meg se kottyant a mindvégig feszes ritmusával, izgalmas megoldásaival. A történet nem egyenes vonalon halad az időben, rengeteg kacskaringó díszíti, a szerkezete majdnem keretbe foglalja az eseményeket, de túlmutat a kereten. A film első perceiben bemutatott, végkifejlet előtti jelenet folytatása csak nagyjából óra múlva következik, ami a narrálásnak köszönhetően cseppet sem zavaró, és koránt sincs vége a történetnek, újabb oda-vissza lépések gyűrűznek egymásba. Ezek a folyamatos ugrások tartják kézben a néző figyelmét, de olyan ügyes áttűnésekkel, hogy egy pillanatra sem zavarja össze az egész képet, nem változtatja álom-szerű, valóságból kiragadott visszaemlékezésekké. Például: az utcán részegen botorkáló Bird megáll a róla elnevezett, azóta bezárt és kihalt klub előtt, ekkor a vágás az évekkel ezelőtti képre vált, mikor még csak terv, álom volt a hely, s a történet erről a pillanatról folytatódik, a néző egyből azonosulni képes az időugrással, míg elér a következőig. Mestermunka. Ugyanígy oldja meg a rendező a nagyobb lépések közti elveszett idő bemutatását, utólagosan néhány heti-havi részletet kiragad, és beilleszti a jelenbe egy ügyes áttűnéssel, trükkös vágással. Nem győzöm dicsérni. A rengeteg ismerős, „szakmában” nagy névként tisztlelt szereplő szakaszos, de mégis folyamatos jelenléte is jó érzékkel tagolja a történet részleteit, az időben eltolt síkokat érthetővé teszi. A kábítószer szerepét Parker életében (és halálában) folyamatosan a fejünk felett érezzük lebegni, mint egy bárdot, mely bármikor lesújthat, és ez a bizonytalan feszültség tovább fokozza a filmben feszülő mély emberi bizonytalanságot – annak ellenére, hogy aki ismeri egy kicsit is a zenész életét, pontosan tudhatja, mikor is…



Filmajánló: Rock and roll szamuráj (1998)

A Szovjetunió atommal győzedelmeskedik az Egyesült Államok fölött. A poszt-apokaliptikus világot ősemberszerű bennszülöttek, és rock and roll zenészek uralják. Las Vegas uralkodója Elvis Presley meghal. Mivel a király halott, a rock and roll zenészek mind a városba tartanak, hogy átvegyék a helyét, köztük Buddy is, a magányos, kiégett hős, ám a nyakába akad egy kisfiú, és a Halál is igényt tart Elvis trónjára. Ezek után megértem, ha felteszed a kérdést: MI VAN? Pedig hát ez a történet. A Rock and roll szamuráj tényleg annyira szar, hogy már jó. Tisztelgés a rock and roll muzsika, és a B-filmek előtt. A film elég lineáris, és könnyen követhető. Minden helyzet hongkongi filmes bunyókba torkollik, ahol természetesen mindig előkerül a jazz gitárba rejtett katana, miközben dübörög a surf rock. Ez azoknak érdekes főként, akik kedvelik a műfajt. Az amerikai-orosz illetőségű Red Elvises ugyanis a filmzene megkomponálásért, amiért személy szerint igen hálás vagyok. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a gyerekedet a Misirlou dallamára rabolja el a spenótszörny? Magyarázatot kérnél, és én leültetnélek a képernyő elé, hogy tessék, itt van. A Red Elvises külön kis cameoban is feltűnik az első jelenetek között, ahol természetesen életüket vesztik. „Klassz csukák!” – mondja a Halál egy stratocasterrel az oldalán, aztán leszabja a fejüket. Ahhoz képest, hogy egy 98-as alacsony költségvetésű sci-fi vígjátékkal állunk szemben, egész normálisra sikeredett a képi világ, amihez természetesen nagyban hozzájárult a nevadai sivatag sokszínűsége is. Iszonyatosan beteg alakokat sikerült kitalálniuk az íróknak. A szélmalmok alatt élő szkafanderes hülyéktől kezdve, a folyton úton lévő kannibálcsaládon át, egészen a Slashre emlékeztető Halálig, aki nem bírja leköpik. Ebben az univerzumban ugyanis a Kérlelhetetlen Halált is meg lehet ám ölni! B-filmesek, és surf rock rajongók nagy előnyben vannak, ha ráveszik magukat a beszerzésre, de ajánlom a Hülyeség Kodály Zoltánjainak, és azoknak is, akik csak szeretnének egy jót röhögni egy speciális mozi-eseten. Timúr



Filmajánló: Az óceánjáró zongorista legendája – La leggenda del pianista sul’oceano (1998)

Hosszú ideje nem jártam már így, hogy a megnézendő zenés film befejeztével ülve maradtam, rágyújtottam, és még egy kicsit el kellett mélázzak a látottakon. Mert bizony ezek az olaszok alaposan kitettek magukért. De Giuseppe Tornatore rendező mellett Koltay Lajos operatőrként, Ennio Morricone pedig zenéjével tett hozzá vastagon az összképhez. Az évszázad első napján egy kisfiút talál Dany Boodmann, fűtő (Bill Nunn) a Victoria óceánjáró báltermében, magához veszi, s a kölyök ott nevelkedik a hajón, anélkül, hogy egyetlen egyszer is a szárazföldre tenné a lábát. Nevelőapjától kapott, igencsak kacifántos nevét mindenki megjegyzi, hisz később a világ egyik legjobb zongoristája cseperedik Danny Boodmann T. D. Lemon 1900-ból (Tim Roth). Történetét egy másik szálon futó cselekmény keretein belül barátja és zenésztársa, Max (Pruitt Taylor Vince) meséli el, miközben lázasan próbálja előkeríteni a halálra ítélt hajó gyomrában a különös zongoristát. Márpedig az életút, ahogy egy ilyen figurától várható, furcsa, és különös, és ki tudja, hol fog végződni? Szó esik plátói szerelemről, megszólalnak az Amerikában új életet keresők tragikus meséi, miközben fantasztikus zenei kíséret zúg folyamatosan a néző fülébe, egy más kor hangulatát hintve szét a képernyőn. Eközben 1900 folyamatosan küzd önmagával, hisz elhagyná szívesen a hajót, de mivel soha életében nem látott mást, mint a tat és orr közötti, szűk világot, megrémíti a végtelen távolság. Az olasz filmipartól megszokott, részletekbe bújtatott ördög képében feszült és izgalmas történetet láthatunk, ami a maga két és háromnegyed órás játékidejével iszonyat hosszúak tűnhet, de egy pillanatig sem unatkozunk. Szebbnél szebb zongoradarabok, virtuóz párbajok fokozzák a hangulatot, hogy teljesen belemerüljünk az elénk tárt képbe – Ennio Morriconét később Golden Globe-bal jutalmazták. Első ránézésre beugrott a jellegzetes magyar képi világ, és bizony Koltay Lajos nem véletlen kapott érte Európa Filmdíjat. A fekete-fehér fotózást színes filmre átültető módszere, valamint a „Lajosozás” világszerte ismertté tette nevét, amely nevet ez a mozi is öregbít. A színészi játékra sem lehet panasz, Tim Roth hatalmasat alakít, ahogy a rángatózó szemű, amúgy főként kisebb mellékszerepekben feltűnő Pruitt Taylor Vince is kitesz magáért. Az enyhén túljátszott karakterek illenek a felfokozott, századfordulós hangulathoz, és remek kontraszttal ellensúlyozzák a mögülük előkandikáló drámai pillanatokat. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a mozit, garantált filmélmény, egy jól megírt történet nagyszerű vászonra vitele, le a kalappal a készítők előtt! Imdb Trailer: -Árvai Levente-

3 of 8
12345678