• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Filmajánló



Filmajánló: Őrült szív – Crazy Heart (2009)

Ki tud borítani a country zene, különösen a cowboykalapos, elhagyott az asszony, kifogyott a söröm, és még a kutyám is megdöglött típusú (számomra) vinnyogás. Egy  dolog azonban javára írható ennek a műfajnak: a mögötte húzódó történetek. Ennek az egyébként szabad életformának a nyomokban fellelhető maradványai. Egy ilyen őskövület köré fonódik az Őrült szív másfél órája is, Scott Cooper rendezésében. Bad Blake (Jeff Bridges) az a muzsikus, aki vastagon túl van a zeniten, már csak harmadosztályú koncertek jutnak osztályrészéül, harmadosztályú motelek, lezser csöcsök, és klimaxszal küzdő, alkalmi szeretők. Egykor a legnagyobb slágerek születtek húrjain, manapság azonban csak egykori tanítványának, Tommy Sweetnek (Colin Farrel) terem babér. Egy haknin összehozza a sors az egyedülálló édesanyával, Jaennel (Maggie Gyllenhaal), aki látszólag kiutat jelenthet számára az alkoholizmusból és a kötődések nélküli, magányos végből. Karrierjében reménysugár csillan, az egykori dicsfénytől ugyan távoli, ám a jelenhez képest klasszisokkal sikeresebb jutalomjáték egy kiégett zenésznek. De ez az út sokkal rögösebb, mint amilyennek elsőre tűnhet. A züllés mélyebb és drámaibb, mint amire Blake számított, így a boldog befejezés sem olyan egyszerű, nem is teljes, de egyfajta megnyugvás, aminél többre talán egy hozzá hasonló életvitelű ember nem is számíthat. Folyamatos feszültséget és konfliktusokat szül az önmagával való küzdelem, az ego legyőzése, a normális életre való törekvés, és a lelki gyengeség, amit a több éve hurcolt mellőzöttség valamint a függőségben érlelt testi leépülés okozott. Közhelyes lehet a következtetés, mint egy country dal, de épp ettől a közhelyességtől annyira igaz: a gyökeres változások sok fájdalommal járnak, és nem is feltétlen jelentenek megváltást. De meg kell próbálni. Jeff Bridges valahol a Nagy Lebowski után, de még a Félszemű előtt felrántott magára néhány kilót, püffedt, alkoholista arcot öltött, és játszott egy kitűnőt Bad szerepében. A karakter ugyan hajaz kissé a Clint Eastwood által alakított (és rendezett) Lebujzenészre, de az áthallás inkább csak műfaji sajátosság, mint szándékos nyúlás. Gyllenhaal asszony öccse árnyékában is remek színésznő, aki ezúttal is hozzá illő karaktert kapott. A dramaturgia közhelyesen Hollywood ugyan (mélypontról felívelés, baljós előjelekkel, még mélyebb pont, majd megnyugtató befejezés), de a happy end félsóderos csupán, úgyhogy elnézhető a zsánerre húzott szerkezet. A személyes küzdelemre fektetett hangsúlytól és az emberközeli nézőponttól erős az érzelmi töltet, úgyhogy jó kis drámának mondanám az Őrült szívet. Kidolgozott karakterek és aprólékos háttérszínészek teszik teljessé a képet. Ha nem is forgatja fel a világot, nagyon korrekt zsánerfilm lett belőle. Egy unalmas, ezerszer ismételt tévés műsor helyett nyugodt szívvel beteheti akárki. Nem kell hozzá country…



Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben. Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle. Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal. Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra. Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit. Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné…



Filmajánló: Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (2008)

„Mi nem úgy kelünk fel minden reggel, hogy mindenünk megvan. Legtöbbször az van, amit kapunk.” Hogy jutott el a blues, mint műfaj a Mississippi mentén álló faházak tornácától Londonig és Kőbányáig, vagy a rock’n roll a mai formájáig? Vagyis milyen tőről fakad az utóbbi bő ötven év könnyűzenéinek 90%-a? A válasz Chicagóban, a Chess Records berkeiben keresendő, amiről nagyszerű film készült 2008-ban, Darnell Martin rendezésében. Hiába, mindig a valóság írja a legjobb történeteket. A negyvenes években Amerika-szerte gyűjtők járták a vidéket, kutatva a folk-zene eldugott kincseit, sáros utak végén, bizalmatlan emberek közt keresve a verejtékből előcsillanó aranyszemcséket. sS mikor valaki először hallja vissza önmagát a frissen rögzített lemezről, gyakran batyut köt, hogy újonnan megtalált tehetségével meghódítsa a világot. Keveseknek sikerül. Ezen kivételek egyik legnagyobb egyénisége McKinley Morganfield, művésznevén Muddy Waters (Jeffrey Wright), aki jókor volt bátor, és jó helyre vetődött, így hozta össze a szerencse Leonard Chess-szel (Adrien Brody). A szintén kitörésre vágyó fiatal klubtulajdonos néhány sláger felvétele után megalapította a Chass Recordsot, ahol a műfaj alapkövei kiteljesedhettek, és csúcsra törtek. Itt énekelte fel slágereit a fiatalon elhunyt, balhés, de zseniális szájharmonikás, Little Walter (Colombus Short), a dühös, sziklakemény, megközelíthetetlen énekesnő, Etta James (Beyoncé Knowles). Ugyanitt tűnt fel először a hátborzongató orgánumú, félelmetes őserő, Howlin’ Wolf (Eamonn Walker), vagy a rock and roll édesapja, a kacsaként táncoló, fehér lányokért bolonduló Chuck Berry (Mos Def) is. A szegregáció éveiben kőkemény küzdelem árán tudtak magasra törni, apró kockánként bontva le azt a – nem csak képzeletbeli – falat, ami elválasztotta egymástól a különböző bőrszínű embereket. Havonta új Cadillac parkolt a bejárón, házak épültek, de a külcsín mögött a gyorsan szerzett pénz hamar köddé vált, kifolyt a kezekből, és a könnyelműség rákfenéje maga mögött húzta szerelemgyermekét: a hanyatlást. Először a „nagy öregek” iránt jelentkezett az üzembiztos közöny, Muddy lemezei nem fogytak az új őrület, a rock and roll árnyékában, majd az ifjú titán Chuck Berryt először a Beach Boys, majd a később megkoronázott Elvis lopta meg – fehéreknek fehér zenét. Little Walter a fehér lovon száguldott a fecskendőkkel kirakott szakadékba, Etta James is határán járt a túlvilágnak. Míg Chess végül megvált a stúdiótól, de Willie Dixon (Cedric The Entertainer), a zeneszerző továbbvitte a szellemiséget. A film remekül követi végig a zenetörténeti mérföldkő több évtizedes történetét. A részletek, nagyobb időugrások is eltaláltak, nem fulladunk unalomba, és nagy adagban kapunk drámát, feszültséget, rideg politikai és hétköznapi valóságot egyaránt. Színészeink remekelnek, és hiába a mondás suszterről, kaptafáról, Beyoncé…



Filmajánló: Hard Core Logo (1996)

A Hard Core Logo egy hazánkban kevésbé ismert, 1996-os kanadai ál-dokumentumfilm. Noel Barker író azonos című regénye alapján rendezte a leginkább Pontypool című zombifilmrjéről is ismert Bruce McDonald. Gyakorlatilag a punk szubkultúra Spinal Tap-je, ami a fiktív kanadai punk rock banda, a Hard Core Logo reunion turnéjának végigkövetésén keresztül mutatja be a punk szubkultúra valódi, drámai arcát. A Hard Core Logo a fegyveres merényletben életét vesztett fiktív kanadai punksztár, Bucky Haight emlékére szervezett fegyvertartás-ellenes emlékkoncerten kezdődik, ahol a filmnek a nevét kölcsönző zenekar sok év után újra a közönség elé lép. A koncert után a zenekarvezető Joe Dick unszolására a tagok úgy döntenek, hogy egy turné erejéig újból összeállnak és bejárják az országot. Meg is kezdődnek az előkészületek, majd a banda a nyakába veszi Kanadát, ám a dolgok cseppet sem mennek olyan könnyedén, mint ahogyan azt az ambiciózus frontember elképzelte. Az út során sötét titkokra derül fény, a tagok magánélete egytől egyig romba dől, és lehull a lepel Joe Dickvalódi motivációjáról, amit mégsem az egykori idolja és személyes mentora iránti tisztelet és megemlékezés vezérel. A Hard Core Logo-t gyakorta emlegetik a legjobb kanadai filmek egyikeként, egyáltalán nem véletlenül. A Hard Core Logo és a Spinal Tap közti óriási különbség ugyanis az, hogy míg utóbbi a főszereplő fiktív zenekar minden kínos pillanatával együtt egy szórakoztató vígjáték, addig jelen esetben a humoros körítés ellenére is egy igen komoly, drámai művet kapunk nézőként. A filmben ugyanis fény derül a kultikus punkzenekar tagjainak valódi arcára. Van itt kicsinyeskedés, ármánykodás, és felszínre törő indulatok is akadnak bőségesen. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Hard Core Logo egy igazi emberközeli tragikomédia, tévútra terelődött sorsokkal és rengeteg hangos, dögös punkmuzsikával, itt-ott elejtett, jól átgondolt és rendkívül szórakoztató poénokkal fűszerezve. A filmben a színészek mellett többek közt olyan punk-ikonok vendégszerepelnek, mint a Young Canadians-ből is ismert Art Bergmann, a D.O.A. frontembere, Joey Shithead, vagy a punk egyik atyjaként is számon tartott Joey Ramone. Érdekességképp pedig megemlíteném, hogy a kanadai pop-punk zenekar, a Billy Talent a Hard Core Logo fiktív zenekarának gitárosáról, Billy Tallent-ről kapta a nevét. Mivel a szívemhez igen közel áll a punk szubkultúra, nagy érdeklődéssel ültem neki a film megtekintésének, és hála Istennek, nem is kellett csalódnom. A Hard Core Logo kiválóan mutatja be a punk rock világának valódi arcát, a hangzatos szlogenekkel megspékelt, végső soron öncélú létezést és az ehhez párosuló, értelmetlen önpusztítást. A filmet egy 2001-es felmérés alapján 200 résztvevő szavazta meg a második legjobb…



Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Szégyen, nem szégyen, de addig a pillanatig halovány, lila gőzöm nem volt, kiket is takar a Pulp zenekar, amíg el nem indítottam a róluk készült dokumentumfilmet. Először meg is rémültem kicsit, micsoda brit-pop rémületbe sikerült beleszaladnom, aztán az idő előrehaladtával azon kaptam magam, hogy előítéleteim megkoptak, és élvezem, ami a képernyőn történik. A zenekar 1979-ben alakult, Sheffield iparvárosban, új-hullámos zenekarként, majd apránként alakult stílusuk, s egyre populárisabb, finomabb formát öltött, míg eljutott a legnagyobb sikert hozó Different Class albumig, ami az egyik legmeghatározóbb brit poplemez. Viszont sokkal többrétű banda a Pulp, mintsem bele lehetne tuszakolni a Blur, Oasis, vagy a Stone Roses típusú átlagba. Hosszú munkásságuk alatt sokkal szélesebb spektrumát járták meg a zenének, mint amit a britpop klisé magáénak tudhat. Akár két, egymást követő lemezen is, hiszen a Diffrent Class-t követő Hardcore kísérletező, elborult hangzása és világa éppen a rájuk ragasztott címkéket kívánja leszakítani. De mit is ad belőlük, mit mutat be a róluk szóló film? A legelső szó, ami eszembe jut, az emberközeliség. És nem csupán az interjúkban megnyíló tagok személyes története tárul fel előttünk, mint az lenni szokott, hanem az utca emberének, a rajongóknak, és Sheffield lakosságának apró kis szeletkéi egyaránt felvonulnak. Úgy is mondhatnám, szerves részét képezik a Pulp világának – és viszont, hisz a slágerek beépültek a közösség életébe. Erre próbál az iskolai tánckar, a capella énekli a helyi kórus. Zöldséggel a cekkerben mesél az énekes gyerekkoráról egy idős néni, majd eldúdolja a kedvenc számát. A fogatlan újságos és jegyüzér koncertélményeiről anekdotázik, míg a gyakorlatilag érthetetlen akcentussal fröcsögő hentes büszkén taglalja, hogy anno egyik kollegája együtt dolgozott Jarvis Cockerrel. A 2009-es újjáalakulás után, egy hazai arénakoncerttel örvendeztették meg a közönséget, ahová az Egyesült Államokból is érkeztek rajongók, kifejezetten ezért az egy buliért. A vezérfonalat az ilyen rajongókhoz, és a város lakóihoz fűződő viszony adja, és meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek a műfajhoz. Remek vágóképek, természetes közegben lefolytatott, abszolút manírmentes beszélgetések teszik élménnyé még a hozzám hasonló tudatlanok számára is a filmet életről, halálról, és szupermarketekről. A végén határozott rokonszenvet éreztem a zenekar, Sheffield csúnyácska lakói, a padon üldögélő nyugdíjasok és lépcsőn fagyoskodó rajongók iránt. Részévé váltam a történetnek azzal, hogy végignéztem. És ami még nagyobb eredménynek mondható, kedvem támadt belehallgatni a Pulp munkásságába. Szóval bátran essen neki, akinek egy kicsinyke kedve is támadt hozzá, mert megéri. Imdb Trailer: -Árvai Levente-



Filmajánló: This is Spinal Tap – A Turné (1984)

Tizenéves koromban nem szerettem a heavy metalt. Sőt, egyenesen ki nem állhattam. Idegesítőnek és nevetségesnek tartottam, ahogyan felnőtt emberek idióta öltözékekben sárkányokról, nukleáris apokalipszisről, és egyéb marhaságokról zengnek ódákat. Ráadásul füstfelhőben és neonfényben parádézva a színpadon, idióta kinézetű gitárjaikon indokolatlanul hosszú szólókat prezentálva. Aztán teltek-múltak az évek és kezdtem kilépni a komfortzónából. Egyre elfogadóbb és toleránsabb lettem, a dolog pedig egészen odáig fajult, hogy harminc éves koromra sikerült megszeretnem a metalt. Rájöttem ugyanis, hogy egyáltalán nem szabad komolyan venni. Amennyiben félretesszük mindenféle világmegváltásra való igényünket és megpróbáljuk élvezni a showt, egy jól megkomponált fémzenei műsor legalább olyan szórakoztató lesz, mint egy harmadosztályú akciófilm, vagy egy zs-kategóriás horror. Tulajdonképpen ebben áll az egésznek a lényege. A metal nem más, mint kiváló szórakoztató időtöltés, afféle poszt-modern cirkusz. Az 1984-es angol ál-dokumentumfilm, a This is Spinal Tap tökéletes lenyomata az egész heay metal jelenségnek. Egy fiktív zenekar turnéját követhetjük végig, első állomástól az utolsóig. Követve a banda álmait, vágyait, sikereit, kudarcait. Főként az utóbbit. A film rendezője és egyben főszereplője Rob Reiner, aki a Spinal Tap legénységét kezdő dokumentumfilmes és haladó rockrajongóként kíséri a koncertek során. Az úton akad minden, amit csak el tudunk képzeli: saját (vagy mások) hányásában megfulladó dobosok, giccses színpadi dekoráció közé szoruló basszusgitáros, nevetségesen elméretezett díszletek előtt ugráló, koboldnak öltöztetett, kisnövésű emberek (törpék). A Spinal Tap karrierje gyakorlatilag elejétől végéig egy rossz vicc, egy nevetséges katasztrófa. És azért annyira imádni való, amennyire. A This is Spinal Tap sok klasszikus, „kulisszák mögé” néző, rock-dokumentumfilmmel ellentétben nem emeli isteni magasságokba karaktereit. Éppen ellenkezőleg. Megmutatja a látszat mögötti esendőséget, és ezáltal teszi annyira szimpatikussá az egyébként nem létező, mégis a legtöbb valódi rocksztárnál jóval emberibb zenészeket. Ha csak ál-dokumentumfilm formájában is, de megmutatja azt, hogy a metálos is ember, és a legjobbak is mellé nyúlhatnak néha. Ez pedig sokszor humoros, megmosolyogtató szituációkhoz vezet. Mindezt a javarészt spontán rögzített, előre nem megírt, improvizált dialógusokon keresztül, amik még inkább élővé és szórakoztatóvá teszik az egész produkciót. A filmmel kapcsolatban mindezek mellett több humoros tényt is érdemes megemlíteni. Az IMDB rendszerében például a This is Spinal Tap az egyetlen olyan film, amit maximálisan ugyan (mint bármelyik másik filmet) tízes skálán pontozhatunk, ám ettől függetlenül a rendszer az általunk adott pontszámot mégsem egy tízes, hanem egy tizenegyes skálán jeleníti meg. Utalva ezzel a film azon jelenetére, melyben a banda gitárosa bemutatja erősítőjét, amit az „extra hatás” érdekében nem az átlagos, tízes fokozatig lehet felcsavarni, hanem eggyel…

2 of 8
12345678