• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (6. nap)

Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (6. nap)

Az esti tehetségkutató versenyre emlékeim szerint mindössze hét formáció nevezett a korábban már emlegetett harmincháromból. Egész jó arány, meg merném ugyanis kockáztatni, hogy nincs is több valamire való banda a tábor területén belül. Ebből a hét zenekarból kettő aztán meg sem jelenik a színpadi sorrendet eldöntő sorshúzás folyamán, ebből fakadóan a zsűri diszkvalifikálja őket és a végső mezőny mindössze öt csapatra redukálódik. Nem baj, ennyivel kevesebb rock-közhelyet, és öncélú gitárszólót kell végigülnünk a kőkemény fapadon, amitől nagy valószínűséggel a hét végére már így is kapni fogok egy kellemes aranyeret. Sebaj, egyszer élünk!

Tűkön ülve várjuk lakótársaink, a Sun Oneself zenekar fellépését, nagy esélyt látunk ugyanis arra, hogy elcsaklizzák az első helyet, hiszen a korábban hallott produkcióik alapján ugyan teljesen más vonalon mozognak attól, amit mi képviselünk, ellenben felkészültek, a témáik ötletesek, feszesen szólnak, és van bennük elegendő energia, meg fantázia. Utolsó előtti zenekarként állnak színpadra. Az előttük játszó formációkból csak néhányat kapunk el, a Rebellious Kids (ötletes név, nemdebár?) alig tizenegynéhány éves srácokból álló brigádja például kifejezetten vicces, de sajnos nem a szó jó értelmében, inkább annak kissé kínos formájában. Egy egészen korrekt pop-punk dallal kezdenek, ami a nyár örömeiről és a suli vége okozta élvezetről szól, és ennyi idős srácoktól tök hiteles és szerethető volna ez, ha a puttóarcú, kis pufók szólógitáros nem érezné már ennyi idősen egy kiégett rocksztárnak magát, és dobna be olyan nevetésges figurákat, mint például a tarkó mögött történő gitárszólózás. Jó zenész, jobban játszik a hangszerén, mint én jelenleg, de ettől még nem kellene, hogy akkora arca legyen, ami már most kezdi betölteni az egész színpadot. Amúgy meg, ha igazán tökös gyerek akarna lenni, akkor fogná, és szétütné a gitárját a méregdrága dobcuccon, vagy épp az énekes, esetleg a basszusgitáros fején, és levonulna a színpadról. Akkor például állva tapsolnék. Így mindössze annyit látok, hogy egy öntelt, pufók kisgyerek próbálja leutánozni a videókon oly sokszor látott rocksztár-allűröket, pusztán azért, hogy bevágódjon mind a közönségnél, mind a tehetségkutató műsor zsűritagjainál. Jó zenész, biztosan sokat gyakorol, de valószínűleg ő lesz a következő generáció Hooligans-kaliberű fospisztolyának egyik oszlopos tagja, és semmi több. A Sun Oneself hiperdallamos pop-punkjában legalább nincs meg ez az erőltetett pózolási kényszer. Ráadásul a rengeteg vokállal megtámogatott énektémák mellé fasza, dallamos gitármenetek, feszes dobalap, és nem utolsó sorban magyar szövegek társulnak. Mindenféle elfogultság nélkül merem kijelenteni kétszámos műsorok után, hogy az este folyamán színpadra állt zenekarok közül a legjobban összerakott produkcióról van szó, amire, ha nem csalnak szemeim, néha még a keverőpult mellett álldogáló Szappanos György is elismerően bólint egyet. Úgy látszik azonban, hogy ez mégsem elég ahhoz, hogy a srácok elvigyék az első helyet, az előttük játszó, számomra színtelen-szagtalan formációk egyike zsebeli be ugyanis a főnyereményt. Amivel egyébként nem vesztettek túlságosan sokat, ugyanis jelen esetben nem más volt a várva várt fődíj, mint maga a nagy, büdös megfoghatatlan semmi. A zsűri tagjai úgy döntöttek, idén egyik formáció sem annyira felkészült „szakmailag”, hogy továbbjuthasson az egymillió forintos hangszervásárlási lehetőséggel kecsegtető, budapesti döntőbe. Őszintén mondom, tényleg nem értem a dolgot.

A tehetségkutató végeztével mindenki megy elvégezni a saját feladatát. A többiek beszlopálni a délelőtt folyamán vásárolt Jägert és dobozos söröket, mi pedig felkutatni valahol egy ingyenesen használható wifi hot-spotot, és megírni az előző nap folyamán történteket. Egy, az éjszakára már bezárt étterem teraszán találunk magunknak menedéket, ahol a háttérben végre nem az unalomig ismert jazz, hanem a környék forróvérű fiataljainak csatakiáltásai zengenek megfelelő aláfestést adva a késő éjszakába nyúlt, napi munkához. Itt ismerkedünk meg egy helyi polgárőrrel és feleségével, akik az írás befejezte után még egy ideig roppant kedvesen, mindenféle bizalmas helyi történettel szórakoztatnak minket, majd miután feltámadni látszik a szél, búcsút veszünk tőlük, és visszasétálunk a táborba. A lakók által uralt jam session alatt pár sör és egy házmester elfogyasztása a program, gyönyörködünk abban, ahogy Toma (nekünk már csak Sztyopa úr, a Sun Oneself dobosa) erőteljesen illuminált állapotban, teljes átéléssel, vigyorogva veri az elektromos dobcuccot a Seven Nation Army basszustémáját aláfestve. Egészen a büfé zárásáig bírjuk az éjszakát, közben felcsendül a telefonunkról néhány feledhetetlen punk sláger, melyek hatására be is dőlünk az ágyba, hiszen még reggeli búcsúképp elő kell adnunk a nagyközönség számára az ETA zenekar örök érvényű darabját, amely ki nem találnátok, milyen címet visel.

A reggel ismét nehezen indul, fáradtság és gyomorsav keveréke mardos belülről, a reggelire kapott zala felvágott pedig vajmi keveset tud ezen az állapoton segíteni. Ma azonban meglepő módon mindenki nagyon kedves és udvarias, messziről köszönnek és jóétvágyat kívánnak az emberek. Még maga Szappanos mester is köszönt minket bungalónk előtt elsétálva. Látszik, hogy ma itt a vége. Egy hét után a lakók megszokták ittlétünket és maguk közé fogadtak bennünket, a furcsa idegeneket. Kissé azért elérzékenyülök.

Épp annyira, hogy sikerül nem elbasznom az ETA gitártémáját, és még a szöveget is végig tudom kiabálni rendesen tüdőből, úgy, ahogy kell. Ez volt a posthumus Mocskos Hudini utolsó színpadi fellépése. Elfogyasztjuk az utolsó üveg narancsos Topjoy-okat a büféből, megebédelünk, összeszedjük a hét során felgyülemlett szennyesünk, és könnyes búcsút véve Sztyopától meg a gengtől megindulunk a perzselő hőségben a vasútállomás felé.

dajkag

6. Bejegyzés – Mindennek vége!

Az Ozone lyuk betömése után megígérjük a drága lakótársainknak, hogy megnézzük őket az Öröm a zene tehetségkutatón. Emlékeim szerint végül 7 zenekar lépett színpadra. A Gyermek Rockerek jutúb pózaitól elnyúltunk a padon. Az egyik kiscserkész ugyanis a tarkója mögé vágta a hangszert és úgy szólózott. Nagyon aranyosak voltak, de pedagógus énem sajnálta őket. Hány videót nézhettek meg ennyi idősen az idejétmúlt pózrendszerek elsajátítása céljából?

Utána lemegy még pár langyos produkció. Mindenkin érződik, hogy fél, mert itt komoly tétje van a dolognak. A bátortalanabbak elfelejtenek hangolni, vagy éppen csomóba kötött kábellel másznak fel a deszkákra. A zseniális színpadmester 20 fekvőtámasszal díjazza a hanyagságot. A rock diktatúrájának csillaga fényesen ível!
A Sun Oneself basszusgitárosa Gábor az utolsó pillanatban röppen be a táborba. FullCap az énekes, továbbá Sztyopa úr a dobos az utolsó energiáikat sűrítik bele a két zeneműbe. Kékszemű hanyag eleganciával (vagy csak a másnaposság lehet az oka), tologatja a hangokat. A többiekhez képes őrületes súly van a srácokban. A dallamos hangorkán leszakítja a fejeket. A hátul headbangelő fiatal lehetséges, hogy orvosi kezelésre szorult az akció után. Megtapsoljuk az urakat. Szappanos bácsi homloka verejtékezik a sok munkától meg a kurva hőségtől. Kéz kezet fog: „Kurva jók voltatok! Na, majd mondjátok meg mi lett az eredmény.” A fiatalurak egyébként másodikak lettek úgy, hogy ők nyújtották a legjobb teljesítményt. A tábor második jelzésű legjobb zenekara! Micsoda rang! Becsüljétek meg gyermekeim!

Utána fülön ragadjuk a laptop táskákat és nekiiramodunk a Gyaloghídnak, ami akárhogy nézzük mindkettőnket egy szétterpesztett női lábpárra emlékeztet. Áthaladva a szülőcsatornán bemegyünk egy étterembe. Sajnos zárva, de sebaj, a jász vendégszeretet hellyel kínál a kertben. Kitesszük a seggünket, és imádkozunk, nehogy behaljanak akksik. Közben összebarátkozunk a polgárőrökkel. Hajmeresztő városi történeteket hallgatunk, miközben fújjuk a füstöt. A háttérben összetörnek pár üveget, vagy éppen a cigányok verekszenek a téren. „ Ez mindig így van. Látod azt a srácot? Na, ő például nagyon kötekedős.”
Csöpögni kezd a lé a fellegekből. Most vagy az angyalok köpködnek, vagy eső lesz. Elbúcsúzunk új barátainktól és visszamegyünk a rockcserkészetbe. Túl sok minden már nem történik. A büfében megiszunk 4 sört, mondhatni feleslegesen. Sztyopa úr éppen dzsemmel. A bekávézott szólógitáros valahol az égben járhat. Ő még éterinek tartja az Ac\Dc-t. Májkül Dzsekszontól a diszkosított White Stripes-ig jutunk, csak azt nem fogom fel, az énekesnő honnan tudja mindennek a szövegét? Sztyopa már kicsit bizonytalan a jégeres sör miatt. Egy utolsó nótára felugranak a tábori kisführerek és valami eszméletlenül unalmas tétellel lezárják az estét.
Reggel úgy kelünk, mint akit agyonvertek. Maró testnedvekkel keveredik bennünk a takarékos reggeli és a kávé. Tegnap, mintha megnyomták volna a dolgot a résztvevők. Az utolsó nap érzésének köszönhetően azonban mindenki nagyon kedvessé válik. Szállingóznak a jó reggeltek, a jó étvágyak, meg a többi udvariasság. Alig lézengenek még arcok a fűben. Hiába, a maligán lassan dolgozik ilyen retek melegben.

A zenekari órán megtartjuk utolsó fellépésünket. Kollega a véres gitárral a mikrofon elé tántorog. Beremegek a dobok mögé. „Én egy aranyos kislány vagyok. A nevem: ETA!” felcsendül a punkzene elcsépelt himnusza. Mindenki mosolyog. Kollega aranyeret üvölt magának, én meg kitartóan ütöm a négyet. Pörgetni sincs kedvem, most minek? Minimalizmusunk mindenki tetszését elnyeri. Egész kis mag gyűlik össze, hogy meghallgathassa mára milyen faszságot eszeltünk ki. Szappanos úr viszont nem ad szóbeli értékelést. Úgy vélem, emlékeztettük a hőskorra. Ebédelni megy a halálos 1 percünk után. A Mocskos Hudiniben nincs már több. Az esti fellépést be sem vállaljuk. Elég volt a poénkodásból, még a végén kiismernek minket! Zsebre tesszük a bókokat és annyi elég. Hadd maradjak titokzatos avantgarde!
Lajhárként vánszorog az ólomidő, a Nap átfordul a delelőn. Lassan pakolászni kezdünk. Kifújjuk magunkat, és a strandról távozó nyugdíjasok gyűrűjében a vasúthoz indulunk. A vonaton kómába esve mosom ki az agyamból a jazzt. A Keletibe érve jövök rá, hogy újra meg kell szokjam, Budapesten nem törődnek egymással az emberek, és még mindig penetráns fos szag árad minden betonnyi pórusából. Kótyagosan sétálgatunk a flaszteron. Nem mondjuk ki, de tudjuk: „Mindennek vége.”

Timúr

Oszd meg

Szólj hozzá