• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (4. nap)

Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (4. nap)

Lassan a végéhez közeledik a tábor, már csak két nap van hátra és sajnos vége ezeknek az izgalmas és eseménydús beszámolóknak is. De addig még bizony lesz olvasnivaló! Újabb nap a Mocskos Hudini életében.

Éppen a gyaloghíd közepén jártunk, mikor hatni kezdett a Kőbányai. A délután azon stádiumában indultunk neki felderítő körutunknak, amikor a Nap már készül lebukni a látóhatáron, ám egy jól irányzott rúgással azért még határozottan fejbekúr, és egy utolsó, erőteljes verejtékezést és lihegős szenvedést indukál.

Ha csak pár óra erejéig is,de szabadulnunk kellett a táborból. A falak repedéseiből, a mosdókagylók nyílásaiból, a szekrények sötét zugaiból aljasan előkúszó jazz-dallamok egyre erősebben fognak minket közre és egyre kegyetlenebbül, egyre pszichopatább módon fojtogatják mindkettőnket. Jómagam már azon sem csodálkoznék, ha Szappanos György és basszuskvartettje ott állnának fölöttem hajnalok hajnalán, míg én az igazak álmát alszom, és alig hallhatóan, de mégis határozottan tolnák a fülembe az improvizatív, éteri liftes muzsikát. Mindenhonnan ugyanazok az akkordok, ugyanazok a hangok záporoznak. Tocsogunk a visszhangos jazz-dallamok véget nem érő mocsarában.

Átérve a hídon a halál és a szenvedés fogadnak. A térkövön apró darabokra tört borosüveg-szilánkok csillognak a lemenő Nap fényében, míg pár méterrel odébb apró, vörös foltok jelzik a tegnap éjszakai duhajkodás nyolc napon túl gyógyuló eredményeit. Talán felrepedt egy állcsúcs, talán elroppant egy orrcsont, vagy talán csak kifröccsent néhány csepp bikavér, miközben egy ifjú borszakértő a vörösboros-kóla leghatékonyabb keverési arányainak megalkotására tett kísérletet. Végre valahára! Ez kell nekünk, a levegőben terjengő jász őserő, és az urbánus kilátástalanság összefonódásából kialakuló, agresszív néplélek kibontakozása. Már csak egy igazi, tahó rockkocsmát kell találnunk valahol, és az estét indító összkép egészen tökéletesen pótolni fogja azt, amit a tábor hangzatos, ám napok után már fojtogatóan unalmas jazz-közhelyeiből olyannyira hiányolunk.

Lelkesedésünket az alig egy sarokkal odébb elhelyezkedő jazzklubból kiszűrődő, förtelmesen ismerős, csilingelő dallamok törik le, és rájövünk arra, hogy tulajdonképpen ez egy olyan hely, ahonnan bármennyire szeretnénk, mégsincs menekvés. Nem is jutunk beljebb a Tisza parti sétánynál, ahol legalább sikerül átmeneti menedékre lelnünk, és a víz folyását bámulva nyugalomban elgondolkodni az élet nagy dolgain, amíg tovább folytatjuk az időközben kissé felmelegedett söritalok elpusztítását. Konstatálnunk kell, hogy Szolnok azért mégis szép város, és én személy szerint sokkal szívesebben lennék itt alkoholista, mint mondjuk Budapesten, vagy Salgótarjánban. Rengeteg jó szabadtéri hely van, ahol kellemes hangulatban lehet lerészegedni, csak ne lenne mindenütt ennyi rohadék szúnyog.

Éjfél magasságában sikerül magunkat rávenni arra, hogy visszavonszoljuk fáradt porhüvelyeinket a táborba és nyugovóra térve felkészüljünk a másnapi fellépés által indukált kihívásra. Megérkezésünk után azonban boldogan konstatáljuk, hogy lakótársaink még javában tolják a duhajkodást, és így legalább mindketten felszabadultan mondhatjuk ki azt a lelkünk mélyén bujkáló, aljas félmondatot, amit egyikőnk sem mert a visszafelé úton direkt módon a másiknak szegezni: „Igyunk akkor tovább!” A jó hangulat nagyjából hajnal négyig tart, kiderül a srácokról, hogy az aljas, nyálkás jazz-dallamok már őket is erőteljesen frusztrálják, valamint hogy ők sem vetik meg a szórakozást, és még a humorérzékük is a helyén van. Személy szerint hajnal három felé esek össze a fáradtságtól, a többiek nagyjából egy órával később, négy-negyed öt tájékában másznak be a barakkban összeizzadt, csatakos ágyaikba.

Reggel javarészt ebből fakadóan, kissé indiszponált állapotban kerülünk a színpadra, és az előző nappal ellentétben nem utolsó előtti, hanem első utáni formációként kezdhetünk. Saját dal, saját szöveg, sajátos megjelenés. Már azt sem tudja hová tenni a közönség, mikor Timúr egy kaval segítségével fabrikál hangulatos introt a nagyjából másfél perc hosszú szerzeménynek, azonban mikor szöveg nélkül nyomjuk le a „Gázai övezet” címen bekonferált, überbrutális darálást, szó szerint szóhoz sem tudnak jutni. Pár másodpercig síri csend, szó szerint áll a levegő a teremben, a légy fingását is meg lehetne hallani. „Elbasztuk…” a mikrofonba szinte csak beleköpve próbálom oszlatni az egyre sűrűsödő, tapintható feszültséget, és a közönség ennek hallatán azon nyomban felenged. Taps, éljenzés, és megkérnek minket, hogy ha már nem sikerült elsőre, hát próbáljuk meg újra előadni a dalt, hiszen nagyon kíváncsiak rá, mi is sülne ki belőle teljes valójában. Rövid felkészülés, a szám újra süvölt, ismét elbasszuk, majd se szó, se beszéd levonulunk a színpadról.

dajkag

4. Bejegyzés – Félelem és reszketés Jász Vegasban

2015.07.22.

Éppen a Gyaloghídon keltünk át mikor hatni kezdett a Kőbányai. Mállott hússzoborként sétálunk a Nap alatt. Előttünk vérfolt fekszik kötve a betonon. A parton szétvert üveg szilánkjai csillognak. Megindul a konspiriáció. Egy biztos, a város az este leszálltával teljesen átalakul. Mint minden esetben a sötétség itt is a szabad bűnözés Mekkája. Mára végeztünk az írással. Túl vagyunk a koncerten. A parton lézengünk. Az a rengeteg jazz már szétvágta az agyunk. Mit nem adnék egy derék kvintért torzítóval nyakon öntve! Mindenhonnan ugyanazt a zenét halljuk, mintha egy nagy kollektíva valami őslényként szólaltatná meg örökké ugyanazt a skálát.
A lidércfény táncol a Tisza üvegén, Kollegával pedig társalgunk. Vannak szögek, amikben úgy néz ki, mint a nagybátyám és Matt Damon keveréke. Hatni kezd a többi sör is, de legalább az est már hűvös. Vidám lányka szalad elénk. Bornyitót szeretne. Neki is megmutatom, hogyan oldják meg az ilyesmit egyetlen ujjal. Az udvarlója a túloldalon ül. Ebből család már nem lesz.
A gyermekrocksztárokra gondolok a táborban. Apró klónok (Mustain-ek, Kalapács Józsik) mászkálnak fel és alá, kezükben kólával, akár a félistenek. Ez igazán szórakoztató!

Mire visszaérünk a táborba a Semmi Extra zenekar tagjai igencsak mulatnak. Odacsapódunk egy üveg borral. A kezdeti ellenszenvünk után meg kell valljam, kifejezetten megszerettem a srácokat. Ők itt az egyetlen rock and roll zenekar, mi pedig a tábor egyetlen punk zenekara. Ami legfőképp összeköt minket a jazz iránti közös undorunk.

A próbán kiizzadom a mérgeket. A külsőm valamiféle slaggal levert állatra emlékeztethet.
A másnapi zenekari órán mindenkinek egy saját számot kell előadni. Másodikként kerülünk sorra, tanulva a tegnapi esetből. Bár ketten vagyunk, ezernyi darabban mászunk fel a deszkákra. A Gázai övezet című kompozíciót adjuk elő. Az elején gitárgerjedés, kíséretként kaval. Beülök a dobok mögé. Kollega sikál négyet és megindul a tábor falai között ismeretlen crust dara. Nem bírom kiütni a negyedet sem. Lustára veszem a figurát, és hanyagul lekísérem a témát. Kollega háttal meggörnyedve csapja a kvinteket, az ujjából tódul a vér. Az utolsó taktus után verejtékben úszva nézek fel. Előttem egy sokkolt arcú kislány ül. Üveges szemmel bámul előre, és egyet tapsol. Egy-két gyermek mosolyog. Beállt a csend, az a bizonyos kínos. 10-15 másodpercig semmi reakció. Kollega oldalra fordulva tényszerűen jelenti bele a mikrofonba: „Elbasztuk.”
Tapsviharba kerülünk. Mi történt? „Nem baj! Akkor játsszátok el megint! Ez úgyis szokatlanul hosszú volt a koncepcióhoz képest!”
Eljátsszuk még egyszer, természetesen rosszabbul. Megint csattognak a tenyerek. Később jövünk csak rá, azt hitték hosszabb a nóta. Több rekordot állítottunk már fel. A legkisebb zenekar, a legrövidebb számokat játszó zenekar, és a legrövidebb szövegű zenekar. A mai ugyanis egy elsikoltott OI! felkiáltásból állt. A másik két szót elfelejtette a dalos pacsirtám.

Timúr

Oszd meg

Szólj hozzá