• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (3. nap)

Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (3. nap)

Túl vagyunk a tábor első két napján. Lassan de biztosan haladnak fiaink a végső megmérettetés felé. Ezúttal a harmadik nap következik várhatóan hasonlóan izgalmas történetekkel! Lesz gitárkurzus és sok minden más is! Timúr és dajkag újabb beszámolói!

Elképesztően jó érzés úgy ébredni, hogy az ember nyelőcsövét nem mardossa az előző nap elfogyasztott alkoholmennyiség által generált gyomorváladék. Sokkal könnyebb így végigülni egy gitárkurzust, és sokkal könnyebb nem úgy érezni magam, mintha éppen nagy erőkkel akarnék minél hatékonyabban és hamarabb megdögleni. A napot ismét Lukács Peta haladó gitáróráján indítjuk. Azt kell, hogy mondjam, ez a fazon egyre szimpatikusabb. Készséges, jó előadó, és sok zenésszel ellentétben nem azért tart kurzust, hogy önmagát fényezhesse. A tananyagot viszont (önhibámból ugyan, de) sajnos egyre kevésbé értem. A skálák és egyéb úri huncutságok helyett éppen ezért megpróbálok a résztvevő hallgatók megfigyelésére koncentrálni. Javarészt rocker fiatalok, a kezükben gitárral, fiúk, lányok vegyesen. Néhány széken feltűnik egy-két idősebb, őszülő, vagy épp bajszos fószer, ők szorgosan kérdeznek és jegyzetelnek. Határozottan pozitív dolognak tekintem amúgy, hogy az általam eddig annyira hiányolt zenekaros pólók száma kezd végre megszaporodni a tanfolyam látogatóinak körében. Első nap alig-alig tűnt fel egy-egy Iron Maiden, AC/DC, vagy Kárpátia póló, ma viszont már volt Metallica, Sepultura, Auróra és Nickelback is (ez utóbbi mondjuk nem annyira pozitív, de mindegy. Ameddig a föld kerek, mindig lesznek gyenge minőségű fekete textilre nyomtatott zenekaros pólók, ez a lényeg.)

A kurzus után azonnal megindulunk a közös zenekari foglalkozásra, ahol a tegnap összeállt bandák feliratkozás után, érkezési sorrendben adhatják elő a tábor többi lakója előtt a tegnapi nap folyamán begyakorolt feldolgozásaikat. Mivel mi kissé későn értesülünk arról, hogy a sorrend regisztráció alapján alakul ki, így utolsó előtti, 26. zenekarként sikerül felíratni magunkat, így körül-belül három, vagy három és fél óra várakozás után kerülünk sorra. Az előttünk játszó bandák közt képviseltették magukat határozottan ötletesek, kellemesen középszerűek, kevésbé kreatív, ám jól összerakott formációk, viszont igazán szar, szétcsúszós Tankcsapda-tribute nagy meglepetésünkre nem volt az előadók soraiban. Az is roppant meglepő volt számomra, hogy mindössze egyetlen Tankcsapda feldolgozás csendült fel a majd’ 4 órás foglalkozás során, és az sem a zenekar kommerszebb, rádióbarát szerzeményei közül került ki, hanem a tökösebb, régi anyagok dalainak egyike volt. Volt azonban Hooligans feldolgozás, amiért minimum egy szárazkolbásszal arcon csapkodás járt volna a projekt minden egyes zenészének, remélem nem kell túlmagyaráznom, hogy mégis miért.

Szerény személyemet közel 3 órán keresztül fojtogatta a rettegés attól, hogy mégis hogyan fog a javarészt heavy metálon, jazzen, valamint a maszturbációs gitárzene különböző formáin szocializálódott közönség reagálni hisztérikus sikoltozásokkal és háromakkordos, szarrá torzított gitárral operáló, 12 másodperces dalunkra. Na nem mintha különösebb szeretetre vagy szívélyes fogadtatásra számítottunk volna persze, sokkal inkább az motivált, hogy sikerül-e megmutatnunk a tizenhárom éves, Kalapács Józsefnek öltözött gyermekeknek, hogy lehet ám máshogy is zenélni, és nem csak az a sztenderd létezik, amit a gitárórákon próbálnak fejükbe verni a neves,világszínvonalon oktató tanárok.

Nem sokkal délután kettő előtt mondja be a recsegő mikrofonba a hangosítós úriember, hogy a következő formáció nem más, mint a Mocskos Hudini, azaz szerény személyünk. A nevet a hangsúly érdekében háromszor kiemeli. „Milyen legyen a gitárhangzás?” – szegeződik nekem a mindent eldöntő kérdés, miután fellépünk a színpadra, én pedig remegő hangon annyit válaszolok, hogy „Hát, legyen minél torzabb, ha lehetséges”. Hogy miért recseg a gitárkábelem, és miért nincs basszusgitárosunk, a hangosítók már nem kívánják különösebben feszegetni. „Mi vagyunk a Mocskos Hudini, és egy költemény dolgoztunk fel nektek! Pilinszky János – Négysoros, Allegro Barbaro. Tizenkét másodperc ámokfutás, fröcsög az izzadtság, Timúr a „koncert” előtt fél órával szerzett gumilapos gyakorló dobverőkkel bassza a hangszert, én meg úgy üvöltök, ahogy mint egy nyársra húzott, vergődő oposszum. Az utolsó taktusnál természetesen mellényúlok a gitárnyakon, de annyi baj legyen, hiszen pár pillanat, és a műértő közönség úgyis meg fog minket lincselni.

Amint befejezzük a szerzeményt, azonban valami olyasmi történik, amiről a tegnapi nap folyamán álmodni sem mertünk volna. A délutánt nagyjából azon feszengtem végig, hogy ha mi ezzel a formációval kiállunk a színpadra, akkor aki él és mozog ebben a táborban, és eddig nem utált minket, az azonnal meggyűlöli és messziről elkerüli majd mindkettőnket a további napok folyamán. Pár másodperc értetlen csönd után azonban a közönség önmagából kivetkőzve tapsol és nevetett. Nem gúnyosan, hanem úgy őszintén. Vették a lapot. Mi meg kurvára meglepődünk. Mielőtt lesétálunk a színpadról, a hangosítással foglalkozó úr közli velünk, hogy a nap folyamán a kedvenc zenekara lettünk, és a délutáni próbához még rendes dobverőket is szolgáltat nekünk, csak a holnapi napon ha egy mód van rá, folytassuk azt, amit elkezdtünk. Egy idősebb, bajszos, jazz-zenész úr is gratulál, és mindössze annyiban foglalja össze a produkcióról alkotott véleményét: „Kurva jó volt! Kurva jó!”, közben kedvesen, nagypapásan mosolyog. Nem tudom mi van, de azért elég fasza.

Kellemesen csalódtam a mai nap folyamán, szinte mindenben. A tegnapi relatív mélypont után ma végre éreztük a pozitív energiákat, és azt, hogy talán mégsem baj, hogy teljesen máshogyan gondolkodunk a zenével kapcsolatban,mint a résztvevők nagy része. A szobatársaink is teljesen jó arcnak bizonyultak eddig (egyébként nem metalcore-t, hanem metalcore betétekkel fűszerezett, amerikai pop-punkot játszanak), a büfés néni sem annyira mogorva, mint két nappal ezelőtt (nyilván a naponta elfogyasztott sör és kávémenyiség az oka), és ma a próbán sem történt semmiféle atrocitás holmi jazz gitárosokkal. Holnap saját szerzeménnyel indulunk a zenekari mezőnyben, most viszont ellátogatunk néhány kurzusra, és vacsora után belevetjük magunkat a szolnoki éjszaka rejtelmeibe, mert pozitív csalódás ide vagy oda, kissé azért már mindkettőnket fojtogatja a bezártságérzet. Meglátjuk, van-e élet a táboron kívül. Nagyon reméljük, hogy ebben sem kell majd csalódnunk.

dajkag

3. Bejegyzés – Marunkban a bűvészpálca

2015.07.22.

Tudjátok a szabad kezű tudósítás hálás feladat, mert benne van az alkotói szabadság, az viszont igen nagy felelősség, mivel erősen szubjektív. Tegnap a mélypontra jutottunk. A próbatermi affér után szükségünk volt némi friss levegőre, szóval bevettük a várost.
A forróságtól szédülve faltuk a település látványát. Szép hely ez a Szolnok. A Tisza partja pedig egyenesen csodálatos. Hűs levegőn kortynyi viszkit csókolgatunk és dohányzunk. A holnapi koncerten agyalunk. Talán túlvállaltuk magunkat. Víz után kutatva egyszer le akartam feküdni a körforgalomba, hogy akárcsak egy elefánt a Napon rothadva bomoljak le. A helyi csodaturmix, valamiféle forrásvíz kizárólag forrón volt hajlandó a felszínre törni, így kis híján megfulladtunk. Visszafelé Szolnok mezbe csomagolt csöveseket látunk a fűben pihenni, bokulikus nyugalomban alszanak a Tisza-menti csillagok alatt. Leveretjük a mocskunkat és aludni térünk, elvégre holnap fellépés!

Reggel viszonylag frissen ébredünk. Beverünk két kávét, teljesítjük munkahelyi kötelességeinket, és a Fa10-esbe megyünk. Veszek 500 forintért egy gyakorló dobverőt. Ezt gumilapokon használják. A vége akár a habverő. 26. zenekarként kerültünk sorra. Mára feldolgozást kellett összerakni.
A többi zenekar meglepően jól játszik. Vannak profi szintű arcok is. Bambulom a tejfölös szájúakat. Ez igen. A Tankcsapda feldolgozás jól sült el, a Hevesi Tamás is. A Ladánybene 27 pedig punkos zúzdába megy át. Remegő gyomorral röhögünk át az izzadságcseppjeink mögül, mert igen, be vagyunk szarva.

Végre sorra kerülünk. A következő fellépő a Mocskos Hudini! Tehát, a Mocskos Hudini! Mondom, a Mocskos Hudini!
Felmászunk a színpadra. Előtte a 6-ból 4 húrt behangolok a Kollégának, a másik kettő nem kell. „ Ezt kurva agresszívan kell előadnunk, különben azt hiszik, hogy viccelünk.”
A beállítás tovább tartott, mint a produkciónk. – Basszusgitár nincs? – Nincs.
„Egy rendhagyó Pilinszky János feldolgozással készültünk. Allegro barbaro.”
Felsikít a három kvint, berobban a lábdob. Villanásnyi sikoltozás, ma ontják a vérünket. Az emberek nevetnek, és tapsolnak. – Megvan a kedvenc zenekarom!
– Hát ez kurva jó volt! – mondja egy idősb úr –
Csodálkozunk. Úgy értem, elhűlt arcokra, sokkra, és értetlenségre számítottunk, ennek ellenére, azt hiszem imádták. Még egy pár rendes dobverőt is kaptam. Holnapra már saját kompozícióval kell előrukkolnunk. Markunkban a bűvészpálca.

Timúr

Oszd meg

Szólj hozzá