• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (2. nap)

Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (2. nap)

Reggel 7:20-kor csörög az ébresztő. Saját izzadtságomban megpárolódva, csatakosan ébredek, a reggeli zuhany és a reggelire kapott két szalámis szendvics vajmi keveset segít. A gyomorsav démoni karmok módjára mardossa nyelőcsövemet, néha fel-fel buggyan torkomban egy kevés a már félig megemésztett, vacsorára kapott rántott húsból. Szerzőtársam úgy aludt, mint egy darab szikla, egy kezdődő atomháború sem tudta volna felverni angyali álmából, rólam ez már kevéssé mondható el. Nagy nehezen sikerül legyőznöm a hányingerem, és összeszedem magam, feladatunk van, megindulunk, hogy részt vegyünk a táborban történő, első gitárkurzusokon.
Szerkesztőtársam furfangosan félrevezet, és a kezdő óra helyett beültet a haladó gitárosok számára tartott oktatásra. Eleinte aggódom, hogy meg sem fogom közelíteni azt a színvonalat, amit majd a többi ifjú tanonc körülöttem, azonban félelmeim teljes mértékben alaptalanok. Az egyórás tanfolyam keretein belül egyetlen hangot sem kell lepengetnünk, ergo totálisan feleslegesen vonszoltuk magunkkal hangszereinket az egyre csak eszkalálódni látszó hőségben. Na de sebaj. Előadást hallgatunk skálákról, hangszínekről, valamint arról, hogyan is kell megírni úgy egy gitárszólót, hogy az valamilyen szinten passzoljon saját dalunk alapjához, és ne legyen teljes mértékben, hallgathatatlanul szar. Sok minden eszembe jut, például az, hogy a dúr és moll skálák ismerete mellet például nagyon hasznos lehet az, ha az ember Kalapács Józsefen és az Iron Maidenen kívül nyitott kissé másabb, kreatívabb, borultabb dolgokra, valamint szorult belé némi kísérletező kreativitás, de ezt egyébként az előadást tartó Lukács Peta is megemlíti kissé árnyaltabb megfogalmazásban, és ez határozottan szimpatikus. Mivel sosem érdekeltek különösebben a feszes szabályok és az előre megtervezett közhelyek, valamint nagyjából félúton lehetek az ájulás állapota és a halál közt, ezért kevés marad meg a kurzus tananyagából, mindenesetre arra emlékszem, hogy említés történik valamiféle „domináns hetes”-ről, amit félhalott állapotomban is humorosnak tartok, mert leginkább egy keményvonalas NDK-s pornófilm címére emlékeztet. Körülbelül fél óra után következik be, hogy kissé sikerül elbóbiskolnom, és szörnyűséges rémálmot látok arról, hogy a hallgatók tömegéből Lukács éppen engem szemel ki áldozatául, és arra szólít fel, hogy lépjek a színpadra és szemléltessem azt, hogyan is szól mondjuk egy standard blues skála D-mollban (létezik egyáltalán ilyesmi?). Ijedtemben pusztán egy hajszál választ el attól, hogy felugorjak székemből, és kismalacok visításához hasonlatos ordítással közöljem: „Kérem, ne bántsanak! Én pusztán a Szappanos György miatt jöttem!”

A gitárkurzus után részt veszünk az első tábori zenekari órán, ami számomra végtelenül unalmas jazz/funk improvizáció keretein belül hívatott felvázolni a fiatalok számára azt, miért is öröm a zenélés. Nos, huszonhét éves koromra már nem vagyok az a zenei fasiszta, aki ne tudná élvezni néha amerikai toronyházak liftjeiben is felcsendülő smooth jazz muzsika nyugtató és szép oldalát is, ellenben ha tizenöt évesen valaki megpróbálta volna velem elhitetni azt, hogy zenélni márpedig azért jó, mert ugyanolyan hangzást produkálhatok, mint amit előttem már százezren megtettek, lehet, hogy soha a büdös életben nem vettem volna gitárt a kezembe. A nagyjából egy órás zenei bemutató után veszi kezdetét a tábori zenekarok regisztrációja, és az adatok rögzítését végző úriember kis csodálkozás után ugyan, de tudomásul veszi, hogy az általunk alapított formációnak nincs szüksége sem basszusgitárra, sem pedig billentyűsre, pusztán ketten alkotjuk, dob-gitár-ének felállásban, mert ahogyan szerkesztőtársam fogalmaz, ez nálunk afféle koncepció. Meglepő módon zenekarunk nevének említése után a regisztrációt végző úriember elmosolyodik, és annyit mond: „Hallottam már rólatok!”. Kissé hízelgő a dolog, de valójában nem nagyon tudjuk mire vélni, szerény személyemet ez vegyesen tölti el büszkeséggel és elfojtott félelemmel egyaránt.
A regisztrációt követő ebéd után következik a tábori próbatermek kiosztására, minden zenekarnak egy órát kell ugyanis gyakorolnia, hiszen a holnapi feladat nem más, mint egy magyar dal feldolgozásának előadása a tábori műértő közönség számára. Rendkívül sokat törjük a fejünket azon, mégis mivel álljunk elő, míg végül két lehetőséget látunk reálisnak: Az ETA zenekar örök érvényű, nevükkel azonos címet viselő klasszikusát, illetve egy Pilinszky János „Négysoros” című versét feldolgozó, 12 másodperces ámokfutást. Teljes mértékben feltöltődünk energiával, úgy érezzük a holnapi nap folyamán az arcokról leolvasható hatás gyakorlatilag leírhatatlan lesz.

A lelkesedésünk azonban mindössze addig tart igazán, míg el nem indulunk próbatermet keresni. Mint az kiderül, a termeket nem osztották fel előre a zenekarok számára, mindenkinek magának kell intézkednie és szabad helyet találnia a kijelölt szobák közül arra, hogy legalább egy órát gyakorolhasson a holnapi performanszra. 13 szabad próbaterem van, a délelőtt folyamán pedig nem kevesebb, mint 33 zenekar jelentkezett arra, hogy koncertet szeretne adni… Nem kevés.
Nagyjából 20 percet bolyongunk a tábori porban, mire sikerül bejutnunk egy elektromos dobcuccal és minden egyéb, szükséges dologgal felszerelt stúdióba. Ezalatt az idő alatt több személytől is kértünk útbaigazítást, páran csak flegmáztak velünk, páran készségesen próbáltak útbaigazítani. Hozzátenném, előbbiből sajnos jóval több jutott, bármennyire is udvariasan és tisztelettudóan közelítettünk az illetékes megkérdezettek felé.
Délután háromtól négyig sikerül bevennünk magunkat a próbaterembe, mindkét dalt a tőlünk telhető, legnagyobb erőbedobással, izmosan verejtékezve próbáljuk valamilyen szinten vállalható formába önteni, és egészen jól is megy a dolog, úgy nagyjából fél óra erejéig. Ekkor nyílik az ajtó, és megjelenik egy úriember, aki közli velünk, hogy ő négykor kezd,de ha lehetne, bepakolná a cókmókját amíg mi játszunk. Semmi akadálya, úgyis elfáradtunk, tartunk hát 5 perc szünetet.

Alig kezdenénk bele a kvintek újbóli, erőteljes tologatásába, a fickó újra megjelenik a hangtechnikus kíséretében, és ügyet sem vetve arra, hogy odabent kemény munka folyik, laptopjáról elkezdi nyomatni a strici-funk alapzenét, és beállítgatni magának a próbához szükséges kellékeket. Szerzőtársammal egy darabig türelmesen várunk, köszörülgetjük torkunkat, majd egy hangos „Hát, akkor húzzunk innen a gecibe!” Felkiáltással, nagyjából 25 perccel a stúdió időnk lejárta előtt angolosan távozunk. A teremben rendezkedő, pöffeszkedő figura ügyet sem vet ránk, és tovább pakolgatja felszerelését.
Most egy padon ülünk, hideg sörünket szürcsölgetve írjuk beszámolónkat, és néha meg-megcsapja fülünket a szomszédos asztalnál zajló beszélgetés. Öreg rockerek társalognak, a zenét, mint szakmát emlegetik. Valahogy mindig élettelen és lelketlen kifejezésnek tartottam azt, hogy „szakma”,mert úgy érzem csak egyetlen apró lépésre van attól, hogy a zenére ne mint önkifejezési formára,mint művészeti ágra, mint felszabadító, stresszoldó, boldogító cselekedetre tekintsünk, hanem azonosítsuk a szórakoztatóipar egy újabb olcsó, eldobható termékével. De hagyjuk ezt inkább, mennem kell, már érzem, hogy a nyakamban liheg a felelősség. Elvállaltuk a feladatot, itt vagyunk, végig kell csinálni! „Ne bántsanak, kérem, hiszen én csak a Szappanos György miatt jöttem!”

dajkag

2. Bejegyzés – Mocskos Hudini

2015.07.21.

Az előző este tisztes távolból vizslatjuk Jóember Dávid (Dave Goodman) koncertjét. Nem szeretjük már a nagyon hangos zenét. Megvan a platán alatti sörözős romantikája a blues zenének. Valami mondjuk hiányzik. Kedves ember ez a Goodman. Tetszik, ahogy gitározik, főleg a slide témái viszik a prímet. Attól megindul bennem a feketékből fakadó harag. Mégis, túl steril az egész. Retkesebb gitár kellene, torzított ének, és reszelős hang.
– Tudod, ez akkor lenne igazán fasza, ha a csóka alkoholista lenne és láncdohányos – Mondja Szerkesztő kollégám. A selyem puhaságával operáló jóság megpróbál füstös lenni.
Utána Roy és Ádám nyomja teljes profizmussal az összes rock-közhelyet, ami belefér. A pornó-funkys gitáreffektektől a falra mászunk. Jókat nevetünk, és régi punksztorikon mulatunk. Mindenki nagyon szépet akar, nagyon profit, semmi törekedés a formabontásra. Kicsit elszomorít a tudat. 1:15-kor a minden szemét firkász aludni tér.

Reggel 7:30-kor kelek. Gyorsan lepacsálom magamról a mocskot, és díszesbe öltözöm. A reggelinél a Pofátlan Gyermekurak eddig ismeretlen triója áll elénk, bűntudatlan arccal. A kezdőóra helyett Lukács Peta haladó kurzusára tévedünk be, de én személy szerint nem bánom. Nagyon közvetlen, jó előadót fedezek fel benne, és a legmeglepőbb, hogy nagyjából értem miről is beszél. Játszik is, példálózik, és jó humorral fűszerezve von analógiákat. Gyakorlatilag a standard megoldásokat úgy tálalja, hogy azok a kapuk az egyediség felé. Szóval abszolút hasznos volt, és engem odaszegezett. Élveztem ezt a 60 percet.
Utána zenekari óra a 10-es Faházban. A seggpimpósító kamra tele emberrel. Bent kiváló zenészek játszanak valami smooth jazz-es dolgot. Amolyan „liftes zenét”, hogy ismét idézzem a Kollégám. Az egyetlen dolog, ami igazán lázba hoz minket a zenekar alapítás. Alkottunk már együtt, és ismerjük is egymás munkásságát. A Mocskos Hudini életre kel. Tömegek állnak a regisztrációs pult előtt. A zenészpalánták izzadva próbálnak bekerülni a helyekre. Sok az átfedés. Mi az utolsók között ballagunk oda, tudniillik nem vagyunk túl erőszakosak, és máshol sem akarunk játszani.
A regisztrációért felelős ember fölé hajolok és belekezdek:
– Mi ketten vagyunk.
– Ketten?
– Igen. Egy énekes-gitáros, és egy dobos.
– Nem kell más?
– Nem. Ez a koncepció.
– Jó. Ti vagytok a 18-as zenekar. Van már nevetek?
– Persze. Mocskos Hudini.
– Rólatok már hallottam! – kéjesen elmosolyodik –
A pörkölt betápolása utána nagy nehezen kinyomozzuk, hogyan is lehet próbálni. Az információs csatornák gyakran hiányosak, és így mindig kergetjük a bizonyosságot.
A próbatermekből már üvölt a Bon Jovi, Hevesi Tamás (ez mondjuk kurva jól), de találkoztunk űrmetállal is. Tudás az van, fantázia az kevés. Eszembe jutnak Peta szavai: „Tudom, hogy megakarja ilyenkor az ember mutatni, hogy ő a legjobb gitáros, de erre semmi szükség.”
Izgatottan vonulunk a terembe. Kicsit elkámpicsorodik a szám az elektromos dob fogalom hallatán, de hát a hangszer, az hangszer. Némi segítséggel belőjük a cuccot. Nekiiramodunk egy Pilinszky-versnek, meg az ETA himnusznak. Nem egy Bon Jovi, de működik. Félnégy körül betoppan egy arc, két tokkal a hátán.
– Csak letenném a cuccomat, mert én vagyok 4-től.
– Jó persze, parancsolj.
Aztán valami furcsa oknál fogva telefonálni kezd, nézi a bizgentyűket, nyitva hagyja az ajtót, és úgy csinál, mintha ott sem volnánk. Eléggé felbaszott ez a helyi világsztár mindkettőnket. Lépre akartam csalni egy kis helyzetkomikummal, de nem vette a lapot. Na, majd legközelebb!
15:34-kor dühös arccal néz rám a Kolléga: – Húzzunk a gecibe.
– Húzzunk a gecibe – nyugtázom –

Timúr

Oszd meg

Szólj hozzá