• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (1. nap)

Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (1. nap)

Mint azt már egy korábbi felhívásunkban olvashattátok ebben az évben is megnyitotta kapuit a Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor. A 6 napos tábori lét alatt rengeteg neves zenész, tanár és zenekar fordul meg a táborban, akitől a résztvevők megtanulhatják a zene minden csínját bínját.

Két lelkes szerkesztőnk (Timúr és dajkag) is jelen van az eseményen és a továbbiakban az Őket ért első napi benyomásokat, a táborba elindulást és a megérkezést olvashatjátok!
Fogadjátok sok szeretettel a srácok írásait!

1. Bejegyzés – Munkás híradó, rock zene (Timúr)

2015.07.20.

Izzadva ébredek. Hétfő reggel 6:00. Ma Szolnokra megyek egy hétre, a Gitármánia táborba. Békáson kelek verejtékezve. A hétvégi méreg még dolgozik. A dobóra után kicsit fáradt vagyok. Zombiként dőlök az ágyba.
Dajka úrral serpaképben találkozunk az Árpád-hídnál. Irány a Keleti. Beverünk két kávét, és megindulunk a mesés Kelet felé. Van számomra a lapos végtelenségében valami nyomasztó. A buszra várva találkozunk egy tábori kolleginával. A pályaudvar közepén plakátállványon megtépázott hírnév. Öltönyös alak feszít a következő felirattal a feje fölött: Munkás híradó. Összedugjuk a fejünket. A hölgy elenged egy telefont, és már a személyautóban repesztünk Tiszaliget felé. Állítólag ez Szolnok Margit-szigete. Bólintunk, hogy igen, ez így van, de sokkal jobb mert kevesebb bent az ember. Szoc-erál betonépületek, óriási platánfák, és rock and roll. Egy másik történelmi időben, a természet közelében próbáljuk utolérni a Nyugatot. Zseniális. Regisztráció után megszálljuk az ágyainkat. Ideje sör után kutatni. A büfés néni láthatóan nem kedvel. Mióta itt vagyok háromszor szóltak rám, pedig semmit sem csináltam, de én türelmes vagyok, és elfogadom, hogy ők meg tüzesek. Dajka úrral való konspirációnk alatt rájöttünk, hogy Büfé úrhölgy valószínűleg APEH – ellenőrnek néz minket. Pedig Isten a tanúnk, alig hivatalos az arcunk.

A háttérben üvölt a Metallica egy szomszéd viskóból. Tinédzser metálarcok sprite-ot isznak, vagy némi sört, és megélik a thrash metalt. Mintha 16 éves volnék. Előtörnek a régi reflexek. Dajka úrral kicsit koravénnek is érezzük magunkat, és különben is, ő csak kvinteket tud. Kiderül, hogy erre a hétre feltámasztjuk a kétfős zenekarunkat. Nagy az öröm a kollégák között.
A megnyitó során a sátor előtt izzadunk. Kezünkben nyikorog a kőbányai. Bemutatják a felelősöket, és a mentorjainkat. Remo úr közvetlenül és szigorúan mászik a fülünkbe. Segítőkész, nyitott figura. Kidobjuk a dobozokat. Barna szofi pattan a szánkba. – Itt az ideje dolgozni! –
A platán fák alatt izzadunk, a gépeink még inkább. Mikor papírra vetjük e sorokat Dave Goodman kanadai gitáros koncertjére várunk. Addig is, rám férne egy kávé.
Timúr

2015.07.20. (dajkag)

Valahogy egész gyermekkoromat sikerült megúsznom táborozás nélkül. Nem kényszerítettek sosem erdei iskolába, nem erőltették a nyári hittan-tábort (Egyébként sem jártam sosem hittanra, nem is értem miért jutott ez most eszembe…), és ha nem akartam, még az általános iskolám által szervezett, évenként megrendezett nyári, erdei táborban sem kellett sosem részt vennem erőszakkal. Erősen antiszociális természet voltam, és ezt szerencsére a szüleim is tudták, szóval semmi olyasmit nem próbáltak rám kényszeríteni, amit nem szerettem volna. Ennek ellenére most önként és dalolva elvállalnom egy külvilágtól elzártan, tizenéves, tanulni vágyó, rockrajongó fiatalok közt eltöltött hetet, úgy, hogy életem során játszottam ugyan párpunkzenekarban (gitáros, basszusgitáros és énekesi poszton egyaránt), ennek ellenére a kvintek tologatásán és az egyujjas gitárszólókon azonban valahogy sosem sikerült igazán túllépnem, és hát ha finoman szeretnék fogalmazni, nem vagyok egy Jimi Hendrix (és jelenleg nincs is kilátásban, hogy valaha leszek). Egyszóval erőteljesen vegyes érzelmekkel, izgatott várakozással, erőteljes félelmekkel, és a gyermekkor sötét bugyraiból feltörő, aljas frusztrációkkal sikerült nekivágnom szerzőtársam kíséretében a Szolnokon már 22. alkalommal megrendezésre kerülő Gitármánia tábornak.
Azt elöljáróban tudni érdemes rólam, hogy bizonyos szempontokból erőteljesen magyar (vagy még inkább kelet-európai urbánus) személyiség vagyok, ugyanis két perccel azután, hogy a vonat kigördül az állomásról, már képtelen vagyok ellenállni annak az erőteljes kísértésnek, hogy nekilássak az otthonról hozott, gondosan becsomagolt szalámis szendvicsemnek, és mellé megbontsam az első, állomáson vásárolt hideg, dobozos sörömet. Ebből kifolyólag már akkor sem voltam túlzottan szomjas, mikor a rozsdás, kék személyvonat felöklendezett minket párától ragacsos,izzasztókamrához hasonlatos belsejéből az erőteljesen Kádár-szagú vasútállomás Istentudja hányadik peronján.

Már megérkezéskor rossz információt kapunk az állomáson azzal kapcsolatban, hogy hányas buszokkal, milyen időközönként tudunk kijutni a tábor helyszíneként kijelölt Tiszaligetbe, így egy velünk egy vonattal érkező lánykának, és a főszervező készséges közreműködésének köszönhetően autóval sikerül megérkeznünk az egy hét erejéig otthonunkként szolgáló kempingbe. Rövid regisztrációs folyamat után vesszük át saját, 12 ágyas (szobánként 6 ágy) barakkunk kulcsát, és előre elkezdünk abban bizakodni, hogy ha a sors kegyes hozzánk, talán nem osztanak be mellénk senkit, és a tábor idősebb résztvevőihez méltóan (ami átlagosan 17-18 év között mozog, ergo 10 évvel jelenlegi életkorom alatt stagnál) külön szobából, kényelmesen végezve feladatunkat tudósíthatunk a hét folyamán lezajló eseményekről. Természetesen elbízzuk magunkat, és alig fél órával bejelentkezés után derül ki, hogy egy fiatal, ambiciózus, metalcore/pop-punk kedvelő brigádot osztottak be mellénk. Rendesnek tűnnek, ellenben személy szerint nem vagyok túl bizakodó személyüket illetően, ellenben szerkesztőtársam óvatosságra, valamint a tolerancia és megértés megelőlegezett gyakorlására ösztönöz. Ha nem megy – mondja – legfeljebb megrendszabályozzuk őket. Elvégre a magunk jóval húsz fölötti életéveivel mégiscsak mi lennénk a zárka rangidős felelősei. Egyelőre hiszek neki, meglátjuk mi lesz a későbbiekben. (megjegyzés: nem sokkal később kiderül a srácokról, hogy kérve sem kaphattunk volna jobb lakótársakat, szóval így utólag is elnézést kérek tőlük a bizalmatlanságomért. Én már csak egy ekkora faszfej vagyok:( )
A helyszín egyébként hozza azt kellemes Kádár-kori nosztalgiahangulatot, melyet egy ilyen Tisza parti kempingtől első hallásra elvárna az ember. Apró, kétszer hatágyas faházak, 12 személyre egy wc-vel és egy zuhanyzóval. A főtéren valami esztétikát elképesztő módon sárba tipró, szocreál szoborcsoda, és büfés nénik, akik mentalitásukban jómaguk is a puha diktatúra idejéből, a Kőbányai és a zsírban tocsogó lángosok aranykorából maradhattak itt, mint az elkopott bútordarabok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a Kőbányai ára erőteljesen verdesi a budapesti vendéglátásban reálisnak tekinthető árakat. Értem én, persze, egyértelmű hogy a Kőbányait tisztelni kell, nincs ezzel semmi probléma. Szerzőtársammal egyetemben el is fogyasztunk azonnal három-négy dobozzal az említett nedűből, és várjuk, mi történik majd a továbbiakban.

 

Szevasz, Szolnok! Itt vagyunk, megérkeztünk, és én személy szerint gecire nem tudom, mi vár még ránk az elkövetkező hat napban. Egy biztos: Kétszemélyes, nagyjából kétszerhúsz percnyi próbát megélt punkzenekarunk az utolsó napon fel fog lépni. Legalábbis nagyon bízunk abban, hogy tervünk végrehajtásában senki és semmi nem tud majd minket megakadályozni.

dajkag

Oszd meg

Szólj hozzá