• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló + VIDEO : IV. Unity/Redneck Fesztivál (2016. 07. 22.-23., Szolnok)

Beszámoló + VIDEO : IV. Unity/Redneck Fesztivál (2016. 07. 22.-23., Szolnok)

avagy cseppet sem képzelt riport egy jásztexasi rockfesztiválról, egy felvonásban, ámde két szemszögből.

I.

Vasárnap 12:30 van. Egy teraszon ülök, és arra készülök, hogy megírjam ezt a cikket. Hogy visszatérjek a jelenbe, és megleljem kimosott intellektusom, bevertem egy eperpálinkát. Egyelőre nem tudom, hogy működik-e. Tavaly jártunk utoljára Szolnokon, és láthatóan semmi sem változott. A betyárokat hiába vártam, hogy megcsáklyázzák a dögszagú vonatunkat, csak nem jöttek. A rónák elnyelték a tekintetünk. Miután kimentünk a város szélére és elfoglaltuk ultramodern szálláshelyünket nyilván nem gondolkodtunk a taxisofőr ajánlatán, miszerint ha gondoljuk, szerez nekünk nőt, és egyebet is, ha gondoljuk. Gyalog indultunk a helyszínre, de egyikünk sem értett a térképhez, úgyhogy bementünk az erdőbe. A tarlón jöttünk rá, hogy ez éjszaka sem lenne szerencsés útvonal, úgyhogy a Twin Peaks-i látványt és érzést otthagytuk hamariban, hogy a bicikliúton nyomuljunk tovább. Megtanultam, hogy a baglyok nem azok, amiknek látszanak.

Első nap azért éreztük, hogy nem ismernek minket, ám a gyanakvást hamar váltotta a bizalom. Az If You See Kaye 50%-a illetve az általuk hurcibált autómeleg barackpálinka másodszori befőzése meghozta a kedvünket. Viszonylag sok ember gyűlt össze az első estére. Családias hangulat uralkodott, de nem a közönségszámra gondolok, hanem arra az alternatív utakat kereső jelenség-együttesre, ami rájött, hogy bizony a Kalapácson és más dinoszauruszokon túl is van élet, és létrehozták a saját mikrokozmoszukat, ha másképp nem sikerül a létezés maga. Az eklektika is bőven megfért így egymás mellett.

A Gulyás Band-et már rég meg akartam nézni élőben, ami végre megadatott. Bitang keményen és kipontozva tolták a srácok. Észrevétlenül kezdtem bele a bólogatásba. A korai időpont ellenére nagyon jó bulit nyomtak, valami ilyesmi lehetett a ’80-as években hardcore cuháréra járni. Lendületes energiafröccsökkel telepumpált punk injekciók. Imádtam az előadást. Közben dunántúli ismerőseim is befutottak. A Blizard, és a Nice One Babe tisztes metalcore maratonokat nyomtak, de a sorrendbeli felhalmozódás miatt az OMD-re már sajnos kicsit összefolytak számomra a hangok. Maguk a koncertek azért ütöttek rendesen, amit bizonyított a breakdownok alatt tisztességesen bólogató műélvezők is az első sorban. Szorgosan szopogattuk a jó barackot közben, és új ismertségeket kötöttem. Találkoztam elektronikus zenésszel is a söntés környékén, ahol érdemi beszélgetést folytattunk az ízlés nyitottságáról. Esztétikai értekezésünk végeztével bepattantunk Dé mester robbanó motoros csodájába és a kerti gettóig meg sem álltunk. Szörf rock kíséretében még barátságot kötöttem egy macskával, aki lemarta a mellbimbóim mintegy háromnegyedét és álomra hajtottam fejem.

Másnap reggel vattanyállal a pofámban ébredtem, és megpróbáltam kiélvezi a teleshop nyújtotta élvezeteket. Leküzdve a sör-pálinka kombók keltette hányingert bevettük a várost. A sokórányi séta illetve a belvárosban fellépő One Life nevet viselő kedves kis pop-rock együttes hatására napszúrást kaptam, és ki is száradtam. Még jó, hogy a barack leve mindenre gyógyír! Mindenesetre minden alkalommal rájövök, hogy Szolnok azért szép hely, és ha már meg kéne fulladnom, úgy a Tiszában tenném!

Estére megtudtam egy illuminált punk angyaltól, hogy én vagyok Han Solo. A martfűi brigádtól kaptam pár lemezt, amik így már a gyűjteményem részeit képzik. Ezúton is köszönöm, Művész úr! Egy teljesen egyben lévő, ám nem túl érdekes rock koncert után, a Bekes Projekt letépte az arcomat. Nem szeretek hasonlítgatni, de a Leukémia jutott eszembe. A metal és a hardcore olyan zseniális keverékét játszotta az urak, hogy képtelen voltam otthagyni a termet, pedig fizikailag teljesen rosszul voltam. Az elhagyott közérzetemet elnyelte ez a nyers erő, és az utolsó daluk utolsó hangja után azt éreztem, hogy utánuk kár bárkinek is felmenni a színpadra. A legjobb fellépés volt a két nap alatt. A szervezés atomprecíz és pontos volt. A hely nem biztos, hogy a hangos zenére van berendezkedve, de hát lássuk be: A Tisza partjára, medencével, meg helyben sütött kaják társaságában ki ne szeretne elmenni egy nyilvános házibuliba, ahol a hangosan ordít a sörbemártott segélykiáltás egy erősítőből?
Bízom benne, hogy a tudattágítás másokat is elér majd hamarosan, és egyre többen váltanak majd csinos karszalagot erre a két napra.

Timúr

II.

Alsógatya – megvan. Törölköző és fogkefe – megvan. Visszaigazolás a lefoglalt szállásról (alig három percre a belvárostól) – megvan. Kamera és laptop – megvannak. Sör a vonatútra – úgyszintén megvan. Mi kellhet még?

Tulajdonképpen semmi létfontosságú. Azt hiszem, nincs más hátra, mint elindulni a perzselő napsütésben a Keleti Pályaudvar irányába, ahol a többiek már várnak, hogy a jászság végtelen tengerét rothadozó kék vasladikon átszelve belevessük magunkat a szolnoki éjszakába, és megmártózzunk a helyi underground minifesztivál, a IV. Unity/Redneck underground metálfolyamában.

Délután 5, Szolnok, vasútállomás. Tavaly jártunk itt utoljára, de a helyszín nagyjából olyan, mintha egy percre sem tettük volna ki innen a lábunkat. Az állomás büféjében még mindig 200 forint a sülthagymás hot-dog, és még mindig tűzforró a vonatút fáradalmait enyhíteni hívatott, frissen lefőtt hosszúkávé. Az állomás előtt ugyanúgy rendíthetetlenül áll a Munkáspárti Hírmondó, holmi imperialista szelek nem törhetik csak úgy derékba. Thürmer elvtárs mondjuk azért sem túlzottan élénk arcszínét kissé talán megfakította idővel a hevesen tűző, alföldi napfény, de semmi különös. Szinte minden ugyanúgy maradt, mint ahogyan legutóbbi látogatásunkkor magunk után hagytuk. Az épület előtt várakozó taxis hiénák szinte már a levegőből kiszimatolják, hogy nem vagyunk helybéliek, és úgy vetik ránk magukat pillanatok alatt, mint az etióp gyerek a frissen sült, zamatos csirkecombra. Még le sem tisztáztuk pontosan, hová is szeretnénk menni, na meg hogy mennyibe kerülne, de máris azon kapom magam, hogy a cuccaink az autó csomagtartójában pihennek, mi pedig a kellemesen klimatizált Mercedes hátsó ülésén feszengve próbáljuk elmagyarázni a taxisofőrnek az úti célt. Nagy nehezen megszületik a konszenzus, és nagyjából tíz perc múlva, majd’ négyezer forinttal rövidebben már kint is vagyunk, valahol a városhatárt jelző táblától nem messze, a külváros peremén. Három perc a belváros, meg a faszom, mi!? A köztünk és a fesztivál helyszíne közt tátongó, hatalmas távolságtól kissé megszeppenve indulunk meg apartmanunk felé, miután taxis barátunk egy-egy névjegykártyát nyom kezünkbe, és biztosít minket arról, hogy ha bármire, idézem: „nőre, fuvarra, bármire” szükségünk lenne, hát keressük csak őt bátran. Köszönjük a figyelmességet, ha úgy adódna, egész biztosan értesíteni fogjuk, kedves Hiéna Úr, habár jómagam azt hittem, a fuvar ára egy csipetnyi kokaint is magában foglal ennyiért, na de üsse kő! Legalább végre megérkeztünk!

Az apartmanunk ugyan kint a fenében, a halál faszától úgy fél kilométernyi távolságra található, de ennek fejében legalább fullextrás, zuhanyzóval, légkondival, néha működő wifi-vel, macskával, meg minden egyéb, fontos kellékkel felszerelt, kulturált kis szállásról beszélünk. Pakolás, tusolás, cigi, sör, meg online térképellenőrzés, és indulhat is a menet, ha így haladunk, még a végén időben odaérünk a már tárt kapukkal váró IV. Unity/Redneck Fesztivál első napjának első koncertjére. Természetesen az Istenek, ahogy ezt általában tenni szokták, most közbe szólnak, és csak a fellépők sorát nyitó Everwhite koncertjének végére sikerül becsekkolnunk a bejáratnál. Történt ugyanis, hogy a Google térkép-szolgáltatása csúnyán félrevezetett bennünket, ennek köszönhetően nagyjából fél órát bolyongtunk, eleinte egy sűrű erdő melletti földúton, majd pedig egy frissen kaszált réten, ahonnan csak visszafordulva, egy hatalmasat kerülve sikerült végre megközelítenünk a fesztiválnak helyt adó Üdülősor utcát.

Sebaj, a lényeg az, hogy ha körülményesen is ugyan, de sikerült befutnunk a sorban másodikként játszó Gulyás Band koncertjére, akik érkezésünk után alig öt perccel már a színpadon állnak és kegyetlenül tolják a koncertteremben egyelőre még meglehetősen szellősen rendeződő közönség arcába a húzós hardcore-ral kevert, pörgős punk muzsikát. Van benne energia, van benne düh, van benne élet. Gulyás Band, meg egy-két doboz, jéghideg Kőbányai. Mondhatni: minden, ami ahhoz kell, hogy a messziről jött ember egy jó fesztivál első napját olajozottan, gördülékenyen beindítsa és mindenre felkészülten, elszántan várja a folytatást.

A fesztiválhelyszín maga egyébként határozottan kellemes, van óriási, zöld tér az esetlegesen távolabbról érkező, kalandvágyó sátrazók számára, van helyben sütött gyorsételeket árusító büfés bódé, illetve van sört, bort, és némi töményet nem a legjutányosabb áron, de legalább mérő kocsmapult. Igaz, az Arany Fácánt kétszer annyiért dobálják, mint egy sarki kisboltban, de ha szerencsénk van, akkor Ottakringert kapunk, mert épp az van hűtve. Na de tudjátok mit!? Ez legyen a legnagyobb probléma, ugyanis a belépőt a szervezők olyannyira baráti áron vesztegetik, hogy ezer jó magyar forintért (amiért ma már gyakorlatilag egy doboz cigit se kapunk a trafikban) a fesztiválnak nem egy, hanem MINDKÉT napjára hivatalos vagy, ami azt jelenti, hogy összesen tizenhat zenekar műsorát nézheted végig, és utána még jól gallyra is vághatod magad az őket követő, elektronikus afterpartyn. Ráadásul ebben az árban még a rendezvénynek helyt adó Szieszta Klub udvarán található medence használata is benne van, szóval tényleg, maximális riszpekt a szervezőknek! A hangulat egyébként családias, abban az értelemben véve, hogy a unity nem csak elméletben, a fesztivál nevében, hanem gyakorlatban is megjelenik. Nincsenek túl sokan, de túl kevesen sem, és azok, akik ellátogattak, mind lelkesek és közvetlenek. Ilyen egy igazi, fasza underground fesztivál, melynek oly’ sok megyeszékhely nyögi hiányát ebben az egyébként is széthúzásról meg lehúzásról híres, sokat szenvedett kis országban.

Ahogyan szépen, lassan kezd leszállni az éjjel, az udvaron fáklyák gyúlnak, a medence víztükrén pedig brutálisabbnál brutálisabb metálriffekre táncolnak a piros, zöld, és kék fények. Néha előmászik egy-egy test a felszín alól, néha pedig eltűnik egy másik, hatalmas csobbanás, vagy csak szolidan gyűrűző víztükör kíséretében. Ezt a helyet akár egy kurva jó surf rock buli helyszínének is el tudnám képzelni, csak egy kis homok kellene a beton helyére, meg a kezembe valami gejl, rumos koktél a pultban mért, vörösboros nagyfröccs helyett. Na de nincs idő álmodozni, a koncertterembe már mágnesként vonzzák a közönséget a helyi Over My Dawn első, súlyos riffjei. Ők az egyik olyan brigád, akiknek a műsorára kifejezetten kíváncsi vagyok, mert annak ellenére, hogy korábban annyira nem kedveltem a muzsikájukat, a nem is olyan rég megjelent Jásztexas című, igazi suttyó, döngölős rap-metál opuszukkal sikerült belopniuk magukat a szívembe. Nem is csalódok bennük, a színpadot szétveti az energia, ezt érezve pedig a közönség is kezd felszabadulni és felpörögni. A korábban említett lokálpatrióta himnusz szinte a fejemet is leszakítja, és habár sokan beindulnak rá, azért kicsit több torokból várnám az artikulálatlanul feltörő, „SZOLNOOKKH!” üvöltést.

Az őket követő bandák sorából néhányat már kiiktatok, ez többek közt köszönhető az elfogyasztott söritalok, valamint a megyéket átívelő barátságok gyümölcseként learatott barackpálinka hatására a fejemben erősen dolgozó alkoholmennyiségnek. Na meg annak is, hogy a döngölős breakdownok és a súlyosabbnál súlyosabb, mélyre hangolt riffek hatására kissé elkap a metál-kór, és a nap végére egy visszhangos gitárokkal és tam-tam dobbal megspékelt surf himnusznál jobban már semmire nem vágyom. Szerencsére a nap végén nem szorulunk rá arra, hogy erősen ittas állapotban kószáljunk az erdőben és megtámadjanak a farkasok, vagy elraboljanak az idegenek, esetleg húsunkat a pusztában portyázó, őrült redneckek rágják le, míg visszaérünk az apartmanunkig. Ismét a megyéket átívelő barátság ment meg minket, és egy kedves ismerős hazafuvarozza a seggünket kocsival, miközben rendkívül szórakoztató történeteket hallgatunk a martfűi éjszakában bolyongó, koporsós fantomról, meg a hűtőből elrabolt sajt esetéről, de azt hiszem, ezek taglalása egy egészen más bejegyzésre tartozik.

Másnap reggel szolidan sajgó fejjel, valami tápláló reggelire éhezve ébredünk. A szomszédos utca kocsmájában beveretünk egy kávét, majd a kisboltban néhány zsömle és egy energiaital vásárlása következik. Előbbi helyen a pultos hölgy a kameraállványt látva kedvesen megérdeklődi, mi járatban vagyunk a környéken. Elmondjuk, hogy egy helyi fesztiválra jöttünk, mint afféle bérfirkászok. Ő személy szerint még sosem hallott az eseményről, csak úgy, mint az apartmanunk üzemeltetője sem. Nem is csoda. Igazi mikrokozmosz ez, egy külön, földalatti világ, melynek különös szépségét az jelenti, hogy annak ellenére is meg tud élni a szikes talajon, hogy nincs nagydobra verve és nem vonzza látogatók ezreit.

A második napot négy óra séta és városnézés után kezdjük, a hideg sör, mint a mennyei nektár, úgy csúszik a torkunkon. A Lock N’ Load zenekar pörgős rock ’n’ roll muzsikája kevésbé tud lekötni, pedig helyén van a produkció, egyszerűen csak nem az én világom a dolog. Számomra talán kissé monoton, de ettől függetlenül vitathatatlanul élvezhető. Az utánuk színpadra lépő Cojones-féle odabaszós hardcore már viszont annál inkább simogatja a lelki világom! A banda szolnok megyei berkeken belül már öreg rókának számít, nekem azonban most sikerült őket először hallanom, és gyakorlatilag azonnal meg is győztek. Az énekesen feszülő Sick of it All (tizenéves korom egyik kedvenc HC-bandája) póló már a beállás során is sokat árulkodott a NYHC-beütéssel operáló brigád zenéjéről, és hát nagy vonalakban csak annyit mondanék az egészről, hogy odabaszott.

Csak úgy, mint az őket követő Bekes Projekt, akiknek technikás hardcore-ral kevert modern metálzenéje nagyjából úgy hatott, mintha a Leukémia újra összeállna, és kissé gyorsabb, nyersebb, és brutálisabb, fémesebb vonal felé orientálódna. Erre egyébként a mellettem álló kollégám hívta fel a figyelmem, és valóban, a Bekes Projekt rendkívül faszán ötvözi a kilencvenes évek elejének Magyarországán oly’ menő apokaliptikus hardcoret a metállal. A The Heartless Aisha élőben nagyjából azt hozta, amit vártam, dallamos post-hardcore a Silverstein nyomdokain, minőségi módon összerakva, profin előadva. Abszolút korrekt műsor. Az est fénypontját számomra azonban mégis az őket követő, szegedi Dungaree jelentette, akiknek hömpölygő, grunge-os, stoner-es mocsári muzsikája leginkább a korai Alice in Chains szellemét idézte meg az izzadtságpárától fülledt, forró teremben.

A Dungaree koncertje után következik egy kis megérdemelt pihenő, zápfogainkkal csak úgy daráljuk az egyébként kifejezetten baráti áron mért, és ráadásul nagyon is finom gyorskaját. Jómagam egy zaftos gyrossal töltöm meg a szeszben tocsogó beleim, Timúr úr pedig egy akkora hamburgert próbál az arcába nyomni, ami szó szerint nagyobb a saját fejénél. Nagyjából hajnal 1 felé érkezik el az a pont, mikor a ránk nehezedő fáradtsággal nem bírunk tovább, és a martfűi kolléga kedvességének köszönhetően ismét mozgó járművel a seggünk alatt visszavonulunk az üdülőnegyedben várakozó kis bungalónkba. Vasárnap ugyanis hosszú napunk lesz, nem elég, hogy két órát vonatozunk, hogy visszaérkezzünk a húgyszagban párolódó, betonmeleg fővárosba, de ennek tetejében engem délután még a lóversenypálya is vár, na meg meg kellene írni még azt is, mennyire fasza két napot töltöttünk Szolnokon, a Unity/Redneck Fesztiválon. Mert hogy fasza volt, az egyszer biztos. Napfény, medence, összetartás, szeretet, pálinka, hamburger, meg rengeteg metál! Kell ennél több ezekben a vészterhes időkben? Talán még egy jóféle koktél, de ez aztán már tényleg teljesen opcionális.

Dajkag

UNITY REDNECK FESZTIVÁL FACEBOOK
FOTÓK: Dajkag

Oszd meg

Szólj hozzá