• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló: Magas Füves Part Rockfesztivál (Martfű, 2016. 06. 25.)

Beszámoló: Magas Füves Part Rockfesztivál (Martfű, 2016. 06. 25.)

Péntek este valahogy úgy gondoltam, nem lehet semmi gond abból, ha az ember a barátaival együtt ünnepli a születésnapját, és közben lazán lecsúszik a torkán majdhogynem fél üveg, bivalyerős kentucky bourbon whisky, természetesen kizárólag a jobbik fajtából. Még akkor sem, ha valamikor hajnal három felé tér nyugovóra, és másnap délután egy nagyjából 300 kilométerrel odébb megrendezett rockfesztiválról kell majd tudósítania.

Kissé szétszórt állapotban érkeztem meg Budapestre, ahol egy átmulatott éjszaka és egy kétórás buszút után lóhalálában összeszedtem a fényképezőmet, a kameraállványomat, meg valamennyit a maradék józan eszemből, majd megindultam a kelenföldi vasútállomás felé, ahol a kollégák már vártak rám, hogy végre Martfű felé vegyük az irányt, ahol a lelkes, helyi fiatalok által rendezett I. Magas Füves Part Rockfesztiválra voltunk hivatalosak. Már akkor éreztem, hogy egy hosszú napnak nézünk elébe, mikor a kőkemény másnaposságnak, valamint a 38 fokos hőségnek köszönhetően az aluljáró szürke betontorkában sikerült eltévednem. A jegyemet legalább nagy szerencsémre nem ellenőrizte senki, mert hát valljuk be: nem is lett volna mit… Miután végre sikeresen feljutottam a felszínre, a Nap iszonyatos, perzselő sugarai apró, éles tűszúrásokként martak bele testembe. Csak bízni tudtam abban, hogy a nagyjából kétórás út során kissé kitisztul majd a fejem, és újult erővel, töménytelen energiával vethetem bele magam a martfűi rockélet zavaros vizeinek feltérképezésébe. Na meg abban, hogy a kocsiban lesz majd klíma, mert ha nem, akkor minden reményem elveszett az újjászületésre. De szerencsére imáim meghallgattattak.

Útközben az első magyar rock rádió iszonyatos műsorával hangoltunk, rózsaszín gennyként csöpögött minket körbe a hangszórókból a Zorall, a Hooligans, meg az unalmasabbnál unalmasabb, sablonosabbnál sablonosabb rock-közhelyek, egy-egy Iron Maiden vagy Twisted Sister (amit a dilettáns műsorvezető egyébként notórius módon Twisted Sistersként olvas be…) dal már abszolút felüdülésnek számított.

Délután öt környékén érkeztünk meg a rendezvénynek helyt adó, egészen kellemes helynek tűnő Martfűre. Épp maradt egy kevés időnk a koncert kezdetéig arra, hogy hülyére igyam magam jéghideg csapolt sörrel és a vacsorára vásárolt akciós disznósajt és szíjas zsömle elfogyasztása közben kompániánkat megkörnyékező öregurat potenciális ellenségnek nézzem. Szerencsére kiderült róla, hogy nem ártó szándékkal érkezett, csupán kezünkbe nyomott néhány Jehovát dicsőítő, színes szórólapot és egy nagyobb szabású Istentiszteletre invitált minket, meglehetősen nyájasan. Nos, sajnos ezzel akkorra már elkésett, a túltöltött söritalnak és a kitartóan tűző napnak köszönhetően még annak ellenére is valahol a pokol fenekén éreztem magam, hogy a rendezvény egy kellemes, fákkal körülzárt ligetben került megrendezésre. Égett a testem, szakadt rólam a víz, a szúnyogok pedig úgy marták szét a vénáimat, mintha csak kiéheztetett, veszett kutyákat engedtek volna rá a zaftos, gőzölgő marhalábszárra.

Este hét felé szerencsére már nagyjából kezdett is kitisztulni a fejem és normalizálódni a helyzet. Kicsit azért még nyomta az agyam tűző napon bevágott két liter sör, de éreztem, hogy már rendben lesz a dolog, sőt: hamarosan szükségem lehet némi utánpótlásra is!

A MICS munkáját és jövőbeli terveit bemutató informatív prezentáció után elsőként a My Mother Knows nevű formáció foglalta el a színpadot. A banda neve alapján személy szerint fiatal srácokra számítottam, akik valamiféle modern, zajos metálban utaznak, szóval eléggé meglepődtem, amikor meglett férfiembereket láttam nyakukba venni a hangszereket, és megszólalt a vegytiszta rádióbarát, dallamos rockzene. A banda műsora kilencven százalékban jól előadott feldolgozásokból állt, ezek közül volt, ami kifejezetten meglepetésként ért, például a Green Day egyik dala (Geek Stink Breath) a kilencvenes évek derekán megjelent Insomniac albumról, amit személy szerint minden idők egyik legjobb mainstream punk-rock lemezének tartok. Ezen kívül még például olyan slágerek záporoztak, mint a Summer of 69, vagy a valamelyik nagy mobilszolgáltató reklámfilmjéből már unalomig ismert Bohemian Like You című opusz, aminek az az idegtépő, infantilis, huhogós refrénje van. Saját dalt, ha jól emlékszem mindössze egyet játszottak, ami engem személy szerint annyira nem tudott megfogni, mert kissé olyan volt, mintha a Pa-Dö-Dö együttes Te Vagy a Legjobb Dolog a héten című slágerét ötvözték volna valamiféle dallamos blues-rock muzsikával. Mindent összegezve azonban azt kell mondanom, hogy az urak rutinosan bántak a hangszereikkel, jól adták elő az összeválogatott feldolgozásokat (A Green Day számért még egyszer jár a virtuális pacsi), és a leánybúcsúról odatévedt, rózsaszín lufit lobogtató hölgyek csoportját elnézve kellemesen megalapozták a hangulatot az este hátralévő részére.

Az őket követő If You See Kaye zenekart már korábban volt szerencsém látni élőben egy budapesti garázsbulin, és már ott is megbizonyosodtam arról, hogy a srácok bitang jó muzsikát játszanak, és e mellé még abszolút jófejek is. A saját zenei stílusukat csak mágikus „sex-deathrock”-ként emlegetik, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a Turbonegro pörgős, tökös muzsikáját (tőlük játszanak is egyébként feldolgozást) ötvöznénk az elszállósabb stoner-metál bandákkal, és végeredményben valami kifejezetten egyedi, nagyon is élvezhető egyveleget kapnánk. A srácok végig feszesen és profin tolták le a műsor, látszott rajtuk, hogy (közhellyel élve) a vérükben van a rock’n’roll. Abszolút előnyükre vált a remek hangosítás, amit egyébként külön meg kell dicsérnem, hiszen amint azt Nagy Gábor, az együttes frontembere és a MICS alelnöke elmondta, az egyesületi tagok önerőből hozták össze és alig került 30 ezer forintba. Ez azért különösen figyelemre méltó, mert tényleg idejét sem tudom, mikor voltam utoljára olyan bulin, ahol minden ennyire faszán szólt volna, és ilyen egyben lett volna a produkció hangosításügyileg.

A dinamikus szexhalálmetál akrobatika után kissé sötétebb vizekre eveztünk a súlyos, darálós-hörgős death metálban utazó Effrontery-vel, akikről első körben két megállapítást sikerült tennem: A tagok abszolút urai saját hangszerüknek, és elképesztően brutális, döngölős muzsikát produkálnak. Kissé erősnek is éreztem a kontraszot, amit a könyvtár épületének tövében, egy fákkal körülölelt zöldterületen felállított színpad látványa, és a rajta zúzó, daráló figurák nyújtottak, na de ez sokkal hatásosabb, sokkolóbb is így, mint egy halálfejekkel és zenekaros zászlókkal díszített sötét, füstös klub mélyén. Kifejezetten szórakoztatónak tartottam például az esti sétájukat a parkban tartó, környékbeli idős házaspárok szörnyülködő, villámokat szóró tekintetét, miközben elhaladtak a színpadon éppen brutális műsorát daráló, dühös varacskosdisznó-hordára emlékeztető metálhorda mellett. Összegezve a produkciót: az Effrontery kibaszott brutális, kibaszott technikás, elképesztően súlyos, csak sajnos az én death metálhoz nem annyira szokott lelkem nem képes arra, hogy túlzottan sokáig elviselje egyhuzamban. Ez nem azért van, mert túlzottan keménynek találom, egyszerűen csak fél óra döngölés és darálás az én füleimnek már túlzottan monoton. Az ilyesfajta metálzene számomra olyan, mint másnak a jó, magyar házi pálinka: kis mértékben orvosság, nagy mértékben méreg.

Az estét záró Kilimanjaro zenekarról túl sokat sajnos már nem tudok elmondani. Mire elfoglalták a színpadot, addigra olyannyira sikerült kiütnöm magam, hogy egyetlen képet és videót sem sikerült róluk készítenem, és ezért itt, írásban elnézésüket kérem. Zenéjük egyébként legfőképp a kilencvenes évek grunge hangzásából táplálkozik, és ha jól emlékszem, főként olyan bandák feldolgozásaival operáltak, mint a seattle-i Alice In Chains, ami azért valljuk be, nem rossz ajánlólevél.

Kicsivel a rendezvény vége előtt, napégette fejjel, izzadtságban tocsogva, fáradt részegséggel dőlünk be a kocsiba, hogy hazafelé vegyük az irányt, és két órán keresztül, a sötét utakon ismét a Rádió Rock legyen az útitársunk. Megérte ennyit utazni és Martfűn tölteni szinte a fél hétvégét? Ha engem kérdeztek, azt kell mondanom, hogy abszolút! Egyvalamit itt a végén egészen biztosan le is kell szögeznünk: Ebben a városban egyáltalán nem állt meg az idő, sőt! Ezek a srácok, tudják, hogyan kell haladni a korral, tudják, hogy ha valamit el szeretnének érni az életben azért tenniük is kell, és nem csak állandóan arról panaszkodni, mennyire szar és elviselhetetlen minden, ami ebben az országban történik. A Martfűi Ifjúsági Csoport és annak tevékenysége abszolút pozitív példaként kellene, hogy álljon az ország szinte minden településen élő fiataljai előtt, hiszen a srácok kitartó csapatmunkával lassan, de biztosan kövezik maguk előtt azt az utat, amin abszolút érdemes haladni. Még több fasza zenekart, és még több fasza rendezvényt, és még több lelkes érdeklődőt kívánok nektek a jövőben! Max respekt a kitartó munkátokért!

DajkaG

————————————————

A pénteki koncert élménye még aktívan lobog a testemben. Varasra égett és izzadt testtel ébredek a betoncellámban. A Kádár-kocka kora délután köp ki a száján, hogy a pályaudvar felé vegyem az irányt. Megfőtt minotauruszként bejárom a város alsó szegleteit, hogy újra a Nap eleven áldozata legyek. A végső pimpósodástól az utazási eszközként szolgáló autó ment meg, persze előtte még be kell gyűjtenem DajkaG kollégám, aki, talán azért mert megkukult, talán azért mert sűrű két hete van, eltéved az aluljáróban. A légkeverő-Krisztus légkondi lélegeztet egészen Martfűig.

Szandaszőlősön lágyan ölel át az Alföld végtelensége. Az ismerős üresség az arcomtól 50 centiméterre folyamatosan kísért. Rákóczifalván áthajtva felöltődöm a falvak nyugalmával, aztán behajtunk a célállomásra, Martfűre. Hatalmas tábla tudatja velünk, hogy bizony jó helyen járunk. A muzsika már üvölt az emberméretű hangfalakból. A korai időpontra való tekintettel alig lézeng pár helyi figura, és lázasan folynak az előkészületek. A későbbiekben, úgy jó, 60-70 fős közönség gyűlik össze. Hogy mi is sikeresen elüssük az időt, lövünk pár fotót, és beverünk pár sört, ami lényegében arra volt csak jó, hogy magunktól hozzunk ránk a rosszullétet. Fuldokló nyugdíjasként váltunk pár szót vel, és köszöntjük az If You See Kaye tagjait.

A hangszersimogató sajnos keveseket hozott lázba, pedig tisztes körülmények között lehetett volna izgatni az insrumentumokat. A megnyitó egy kis pavilonban zajlik, ahol az eddigi fejleményekkel kapcsolatban kapunk kiadós ízelítőt családias körülmények között. Napisten még ekkor is elégette volna gyermekeit. Egy óra felkészülés után elkezdődik az este.

Az első fellépő a My Mother Knows. Az inkább feldolgozásokkal operáló helyi brigád a Logaritmus romjain alakult. Ügyes csapat. Egyben van. A Green Day feldolgozás kurva jó volt! Kipróbált zenészek alkotják, de a túl sok középtempós dal miatt elmarad a nagy hepaj. A vége felé azért bepörögtek a Nirvana-pólós lányok, illetve egy leánybúcsút tartó nőegylet is. A rózsaszín lufi külön élvezte az előadást. A hangosítás zseniálisan sikerül. Azt hittem elszáll majd a hang, és ilyen falunapszerű hangzásra kell számítani (bocsánat, hát a tapasztalatok már csak ilyenek), de patentul kivehető minden, és nem fáj az ember agya sem. Képzeletben gratulálunk is az illetéseknek!

Kilenc körül áll színpadra aD. Nagy Gábor vezette If You See Kaye. A helyi ősarc már Rammstein pólóban piheni ki az előrelátható fáradalmakat és egy fa tövében alussza az igazak álmát. Nézem őt, és arra gondolok, hogy nem tudja mit hagyott ki. Óbudán már volt szerencsém látni őket, de ilyen energikus, istentelenül zseniális előadást régen láttam. Azonnal ki kell szabadítani őket Martfűről. Ez úgy hangzik, mintha börtönként tekintenék a városra, de tapasztalatból tudom, hogy voltaképp az ember szülővárosa egy aranyketrec. Az If You See Kaye ugyanis rálelt egy olyan formulára, ami nem csak, hogy hiánycikk, de egészen egyedi is, mégis (láthatóan) élvezhető bárki számára. Ehhez kellett a martfűi levegő, a rónák végtelensége, a tettvágy, és a harag. Kár, hogy az ország, ez az irdatlan nagy Ugar felzabálja a tehetséget. A Turbonegro dalokat hallva a szívem hevesen kezdett kalapálni, szám pedig egy újabb békésszentandrási meggyes sörért kiáltott. A fiúk élvezték, amit csináltak, közvetlen voltak, és a közönség láthatóan odavolt az élménytől, benne voltak a játékban. Szép tömeg gyűlt eléjük, pedig odabent féltem, hogy nem tudnak majd mit kezdeni velük. Az utolsó hang hosszú kitartása után én már tudtam: túl vagyunk a Magasfüves Parti Rockfeszt legjobb koncertjén.

A 15 éves születésnapját ünneplő Effrontery már nehezebb élmény volt a hallgatóság számára. Az iszonyatosan telesűrített, és tempós metál hallatán először döbbentek álltak a népek. Később aztán megjelent a műértő kemény mag, de a közönség többi része is tisztelettel hallgatta végig a produkciót, nem kis tapssal és hujjogással díjazva a magas fokú teljesítményt. Bár én nem tudtam mit kezdeni a számokkal. A keleties gitárszólókért odáig voltam, de a hörgéssel kísért metál zene sosem állt túl közel a szívemhez. Itt nyugodtan megjegyezhetjük, hogy az ízlésvilágom olyan, mint a segglyuk!

A Kilimanjaro éppen jó időben adta elő grunge-os repertoárját. Fülledt nyári éjszakán, szúnyogoktól szétmart lábbal éreztem, ahogy éppen Seattle-ben keresem a menekvést a hétköznapok bántó szürkesége elől. A MICS megcsinált egy kicsit abból a csodából, amit régóta várunk. Sok zenész menekül el a földjéről a Dunán innen és túlról is, csak mert nincs lehetőség a kibontakozásra. A MICS ékes példája a kitartásnak, az elképzelésnek, és gyakorlatnak. Az ifjúság nagy ereje mindig a feltámadásban rejlik, és abban, hogy egy idea mindig túléli a rendszereket. Az előző városvezetés gyakorlatilag teljesen elzárkózott a zene, mint ügy elől, a mostani azonban félretette az ócska Kádár korra jellemző reflexet, és nem csak hogy engedett az új idők szeleinek, de be is fogta a vitorláját az ügyben. A martfűi modell példa lehet a jövő számára, ahol igen is lehetséges, a semmiből várat építeni.

Timúr

——————————–

Az eseményről készült videóbeszámoló hamarosan várható!

ELÉRHETŐSÉGEK:

MICS Facebook
My Mother Knows Facebook
If You See Kaye Facebook
Effrontery Facebook

FOTÓK: Dajkag

Oszd meg

1 hozzászólás

  1. Újabb martfűi őrület a MICS szervezésében | szolnokzene.hu · 2016-08-18

    […] júniusi Magas Füves Part Rockfesztiválról készült beszámolónkat IDE KATTINTVA olvashatjátok, a helyszínen készült rövid videó pedig alább […]

Szólj hozzá