• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Beszámoló: Korgoth, Pozvakowski @ Tomi Büfé

Beszámoló: Korgoth, Pozvakowski @ Tomi Büfé

Furcsa hely a Tomi Büfé. Egy olyan pont, ahol nem csupán tisztes távolságból találkozik egymással az underground művészet és a külvárosi talponállók füstös, sörszagú esszenciája, de szimbiózisba is lép, egybeolvad és tökéletes egészet alkot. A koncerthelyiségnek használt hátsó terem falát olyan formációk fotói díszítik, mint a Csermanek Lakótelep vagy a Büdösök. Amíg az udvaron bográcsban rotyog a babgulyás Fény-fehér Pista fújja fejünk felett a trombitát. Ebből valamiféle kimondhatatlanul hiteles, szerethető egész kerekedik ki, amit tíz perc után sikerül olyannyira megkedvelnünk, hogy szinte otthon érezzük magunkat. Ez az igazi underground, kérem!

Az estét valamikor kilenc óra magasságában nyitja a nevét az Adult Swim csatorna gyilkos barbárjától kölcsönző budapesti duó, a Korgoth. A zenekart egy dobos és egy basszusgitáros alkotja, nincs gitár, nincs sampler, semmi felesleges sallang. Még csak ének sincs, csupán a szünetekben felszínre törő, vadember-szerű, artikulálatlan üvöltés jelzi, hogy az egyik tétel véget ért és azonnal követi is az újabb, brutális agybaszás. A srácok nevükhöz hűen tuskó őserővel robbantják be a hátsó helyiségét, a torzított basszus annak rendje és módja szerint röfög, mint a felajzott vadkan. A dobok pedig dühöngő vadász-hordaként loholnak a nyomában. Tulajdonképpen ők a magyar Lightning Bolt. Annyiban különböznek csupán az amerikai noise-rockerektől, hogy jóval ösztönösebben és nyersebben kezelik hangszereiket és a végeredmény éppen ezért brutálisabb és őszintébb a végeredmény. A nagyjából fél órás műsor egy élő, masszív, agresszív, ösztönös zaj-massza. Se több, se kevesebb, épp tökéletes.

A győri Pozvakowski a Korgoth-tal szemben már egészen más világot képvisel. Kiegyensúlyozott, pszichedelikus-experimentális poszt-rock, azonban szerencsére nem a finomkodó, hangszersimogató fajtából. A háttérben pergő 16mm-es vetítés egészen éterivé emeli a performanszot és néha olyannyira magával repít, hogy elfelejtek odafigyelni arra, részleteiben milyen is a produkció, csupán az egészet hallom és látom, afféle teljes, tökéletes audiovizuális orgazmusként. És ez jó. Egyértelműen azt jelenti, hogy képzett, megfontolt zenészek jól összerakott produkciójáról beszélünk, ami nem is csoda, hiszen a Pozvakowski 2000 óta, lassan húsz éve van a pályán, ezalatt az idő alatt pedig nem csupán hazánkban, de több külföldi turnén is sikerült bizonyítaniuk, hogy ha arról van szó, akkor a magyar, az bizony egy post-rockban is erős, verhetetlen nemzet.

Az estét éjfél tájban zárjuk, felpattan még néhány Kőbányai és lecsúsznak az utolsó feles Becherovkák. Egy utolsó pillantást vetek még a mosdóra, és a szocializmus fénykorát idéző pepita járólapon a piszoár felé görnyedve veszek újra búcsút Szolnoktól, mert odakint már várnak az autóban. Viszlát, Tomi, örülök, hogy végre sikerült találkoztunk, és egy ilyen ütős, baráti estét tölthettem a társaságodban!

Dajkag

———————–

Van valami egészen elementáris abban, ahogy az ember többféle minőségben képes létezni. A Főszerkesztő úr és DajkaG kollégám délután 14:00-kor gördültek be az egyetem campusára, miközben kezemben dühödten lóbáltam egy újraírandó esszét. Mire elhagyjuk a Pilist, már átesve a metamorfózison Szolnok felé vesszük az irányt.
Régen jártam már a Tomiban. A régi képek visszatérnek és súlyos nyomással elevenednek meg az agyamban. Egyetemista énem átvedlik valami egészen mássá, tekintve, hogy igen korán sikerül pár sört egyből magunkhoz vennünk. Odakinn már rotyog a gulyás. A Kőbányai üvegén megtörik a sápadozó tavaszi Nap fénye, a levegőt betöltik az étvágygerjesztő illatok és jól ismert Republic dalok szólamai. Elég csupán pár óra, hogy minden elem átforduljon egy extatikus, szavakban nehezen visszaadható állapottá.
Újérzékeny filmrendezőre isszuk magunkat kollegámmal és egy létrát igénybe véve felállítjuk az első kamerát. A Korgoth már teszteli a szettet, szóval érdemes sietni.

A Lightning Bolt-ra emlékeztető magyar duó annyira ledarálja az arcomat, hogy az általában rendkívül idegesítő gyermeki örömömet azonnal meg kellett osszam velük. Én úgy 40 percre saccolom a játékidejüket. Tisztes, torzított basszussal és óraműmozgásos dobtémákkal ellátott barbári üvöltés ez, ami mindezek dacára nagyon könnyen képes magával ragadni az embert.
Az a maréknyi összegyűlt műértő pedig veszi a lapot. A Tomi Büfé szerda este nem éppen a leglátogatottabb koncerthelyszín, de az underground az már csak ilyen Don Kióte szellemiséggel tartható meg igazán.

A Pozvakowski összművészeti audiovizuális műhelye a technikai problémák ellenére hibátlanul valósul meg. Még a Dürer Kertben láttam őket élőben a Shining előtt, de valahogy akkor nem sikerült ráhangolódnom. Ezúttal viszont, ahogy kameráztam őket, a beleket rezegtető basszustémák találkozása a narancsszínű 16 mm-es gépekről vetített képekkel a falon nem csak, hogy meggyőztek, hanem olyan szinten a vesémig hatoltak, hogy még egy bakelitet is vásárolnom kellett tőlük.

Aztán ahelyett, hogy keresztül vonulnánk az alföldi éjszakán vissza kell robognunk Pestre, hogy átadjuk magunka másnapi robotnak, a kifejezés többfajta értelmében.

Timúr

Oszd meg

Szólj hozzá