• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

Bejegyzések tőle: dajkaG

Kritika: Tikho – Hozzád szólok (dalpremier + kritika)

Az a nagy bajom a magyar rapkultúrával, hogy az esetek túlnyomó részében teljes mértékben hiteltelennek és már-már nevetségesen erőltetettnek tartom az általa kitermelt produkciókat. Az egyik oldalon csak kurvák, drogok, meg bandaháború, a másikon meg kizárólag csöpögős szerelmes dalok és a hatalmas életigazságoknak gondolt közhelyparádé repkednek.

Na persze van pár igazi, beton pingpongasztalok és rakétás mászókák közt nevelkedett, földalatti panelsuttyó is, akinek kifejezetten jól áll a keménykedés, már ha a szavakkal is ügyesen tudnak bánni. Ők azok, akik az üdítő kivételt képzik ebben a felhígult, zavaros vizű magyar hip-hop posványban. 

Kritika: The Heartless Aisha – Everything That’s Broken Will Be Reborn (2015)

“Egyszerre érzelmes, szép, valamint nyers és durva muzsika, amit sosem szerettem igazán.”

Ha mindenáron definiálni szeretném valahogyan a The Heartless Aisha által képviselt zenei stílust, akkor első ránézésre azt mondanám, afféle vegytiszta, MTV-kompatibilis post-hardcore-ral állunk szemben. Ezalatt azt értem, hogy a post-hardcore címke egyesek számára megtévesztő lehet, ugyanis nem az olyan klasszikus bandák munkásságára hivatkozva használom jelen esetben, mint a Drive Like Jehu, esetleg az At the Drive-in. Itt sokkal inkább arra a letisztult, tömegek számára jóval emészthetőbb, populárisabb vonalra gondolok, amelynek tündöklése hazánkban leginkább a kétezres évek közepére és végére volt tehető, és olyan bandák ugranak be róla elsőre, mint például a Thrice, vagy a korai Silverstein

Filmajánló: High Fidelity – Pop, Csajok, Satöbbi (2000)

Rob Gordon olyan fickó, akinek a karakterével sokan könnyen tudnak azonosulni. Gyakorló zenebuzi, aki hatalmas bakelitgyűjteménnyel rendelkezik otthonában, valamint nem túl jól menő second-hand lemezboltot üzemeltet Chicago belvárosában, de ez mellékes. Ezek mellett ugyanis átlagos, hétköznapi figura, aki élete során sok barátnőt elfogyasztott már, gyakorta csalódott a nőkben, és épp most esett át egy megrázó szakításon. A fájdalmát leginkább top 5-ös slágerlisták összeállításával levezető Rob szerencsére nem az a fajta tudálékos, irritáló, zenemániás köcsög, akit szívesen arcon csapnánk azért, mert minden egyes élethelyzetre van a tarsolyában egy olyan példálózásra alkalmas dal, amit rajta kívül összesen száz ember ismerhet az egész világon. 

Kritika: Szarcsapat – Nyers Szar (2012)

Régen volt már arra példa, hogy ha nem is teljesen, de legalább részben azt kaptam egy lemeztől, amit a címében felkínált, előrevetített. Most ez végre megtörtént, és elvárásaim legalább minimálisan teljesültek, hiszen a Szarcsapat első, 2012-ben megjelent demója, a Nyers Szar kicsit nyers is, meg kicsit szar is. Több síkon, több értelemben, de ez a lényegen nem változtat.

Nyilvánvalóan egy olyan formációtól, ami már a nevében hordozza azt a fajta kritikát és megítélési módot, amivel szeretné, ha a zenész- és zenekedvelő társadalom irányában viseltetne, nem is várhatnánk mást. 

Kritika: Effrontery – Mayfly (2012)

Mikor először hallottam életemben a melodikus death metal műfaji meghatározást, legalább annyira abszurdnak találtam, mint mondjuk a szimfonikus grindcoret, vagy a Winamp korai verzióinak cimkézőrendszerébe a programozók által egyfajta humoros adalékképp beépített “negerpunk” stílusmegjelölést. Tudniillik számomra világ életemben az olyan überbrutális, darálós bandák jelentették a death metalt, mint a Cannibal Corpse vagy a Nile.
Aztán idővel nyilvánvalóan bővült a zenei látóköröm, tágult a perspektíva, és megismertem olyan formációkat, mint az At the Gates, vagy a Dark Tranquillity, és onnantól kezdve kevésbé tűnt furcsának a hörgés és a darálás összekapcsolása a dallamos gitártémákkal, kiállásokkal, és énekbetétekkel. 

Filmajánló: American Hardcore (2006)

A mai tizenévesek közül talán már kevesen tudják, de a hardcore egykoron többet jelentett annál, mint hogy csontváztestű, agyontetovált, méretes fültágítót viselő srácok kiabálnak a mikrofonba szerelmi csalódásokról és a felnőtté válás nehézségeiről. A hardcore egykoron brutális volt, nyers, agresszív, és mindenekfelett olyannyira gyors és torz, hogy egy jókora pöröj erejével vágott falhoz, vagy épp döngölt a földbe bárkit, akit felkészületlenül ért a belőle áradó harag és energia. A nyolcvanas évek Amerikájából a punk-rock vadhajtásaként kialakult, a Ramones-féle egyszerű, tingli-tangli dallamokat a végtelenségig gyorsító és brutalizáló zajos, dühös, minimalista srácok olyan agresszióval léptek fel a hétköznapi, szürke társadalom és annak mindennemű terméke ellen, hogy képtelenség lett volna elmenni mellettük szó nélkül. 

8 of 9
123456789