• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

Bejegyzések tőle: dajkaG

Beszámoló + VIDEO : IV. Unity/Redneck Fesztivál (2016. 07. 22.-23., Szolnok)

avagy cseppet sem képzelt riport egy jásztexasi rockfesztiválról, egy felvonásban, ámde két szemszögből.

I.

Vasárnap 12:30 van. Egy teraszon ülök, és arra készülök, hogy megírjam ezt a cikket. Hogy visszatérjek a jelenbe, és megleljem kimosott intellektusom, bevertem egy eperpálinkát. Egyelőre nem tudom, hogy működik-e. Tavaly jártunk utoljára Szolnokon, és láthatóan semmi sem változott. A betyárokat hiába vártam, hogy megcsáklyázzák a dögszagú vonatunkat, csak nem jöttek. A rónák elnyelték a tekintetünk. Miután kimentünk a város szélére és elfoglaltuk ultramodern szálláshelyünket nyilván nem gondolkodtunk a taxisofőr ajánlatán, miszerint ha gondoljuk, szerez nekünk nőt, és egyebet is, ha gondoljuk. 

Portré: Kalmár Pál

A ’30-as és ’40-es évek egyik leghíresebb dalénekese, az egykoron csak Tangókirályként emlegetett és ünnepelt Kalmár Pál 1900. szeptember 5.-én, Mezőtúron látta meg a napvilágot. Édesapja járásbíró volt Jász-Nagykun-Szolnok megyében, édesanyja pedig a történelmi Czebe család leszármazottja. Iskoláit a Felvidéken, Podolinban, Debrecenben, és Nagyváradon végezte. ifjú korában katonai pályára szánták, az I. világháborúban kadétként harcolt és meg is sebesült. Stefanidesz Károly kolozsvári színigazgató hatására azonban a katonaélet helyett mégis inkább úgy döntött, az éneklést választja. 19 éves volt, amikor jelentkezett a Vígszínház fiatal énekeseket kereső felhívására, ahol hatalmas elismerésben volt része. 

Premier + kritika: Tikho – Exemnek (2016)

Tikho, a szolnoki szövegláda úgy látszik, nem hazudtolja meg magát, és nem adja fel! Gyártja a trackeket sorban, és csak megy, megy előre az úton, úgy, ahogyan ezt egy korábbi, az oldalon már kielemzett dalában meg is énekelte, ugyanis ő bizony megingathatatlan! Legutóbbi számának megjelenése sajnos elkerülte figyelmemet, de „jobb később, mint soha” alapon gondoltam, vetek rá egy pillantást és írok néhány sort az első benyomásokról, mert ugyebár miért ne?

Nos, rögtön egy általános dologgal kezdeném: Ahogyan észrevettem, a magyar hip-hopban mostanában egyfajta trendnek számít, hogy az előadók nem egyszerre rakják össze egy EP vagy egy teljes nagylemez formájában munkásságuk gyümölcsét, hanem hetes, hónapos (a lustábbak esetében akár éves) eltéréssel, egymás után csepegtetik a trackeket a hallgatóságnak. 

Beszámoló: Magas Füves Part Rockfesztivál (Martfű, 2016. 06. 25.)

Péntek este valahogy úgy gondoltam, nem lehet semmi gond abból, ha az ember a barátaival együtt ünnepli a születésnapját, és közben lazán lecsúszik a torkán majdhogynem fél üveg, bivalyerős kentucky bourbon whisky, természetesen kizárólag a jobbik fajtából. Még akkor sem, ha valamikor hajnal három felé tér nyugovóra, és másnap délután egy nagyjából 300 kilométerrel odébb megrendezett rockfesztiválról kell majd tudósítania.

Kissé szétszórt állapotban érkeztem meg Budapestre, ahol egy átmulatott éjszaka és egy kétórás buszút után lóhalálában összeszedtem a fényképezőmet, a kameraállványomat, meg valamennyit a maradék józan eszemből, majd megindultam a kelenföldi vasútállomás felé, ahol a kollégák már vártak rám, hogy végre Martfű felé vegyük az irányt, ahol a lelkes, helyi fiatalok által rendezett I. 

Top 5 rock’n’ roll horrorfilm, ami annyira menő, hogy szétrobban tőlük a fejed

A nyolcvanas évek egy igen furcsa kis időszak a világtörténelem hosszú évezredeinek sorában. Sokan szeretnék feledni, sokan pedig a mai napig próbálják életben tartani olyan borzalmas dolgokkal, mint a világító neonsárga melegítőnadrágok és cipőfűzők, vagy épp a szintetizátoros stadion-rockzene hallgatása, rosszabb esetben művelése.

Persze a borzalmas ízlésficam és a rengeteg negatívum mellett akadtak a nyolcvanas években olyan dolgok is, melyekre az ember meleg szívvel emlékszik vissza. Ezek közé tartozik többek közt a bőrruhás-edzőcipős-hajpörgetős heavy metal zene, valamint az olcsó CGI effektek helyett még bábok és gumiálarcok segítségével leforgatott, művér-gőzös atmoszférájú horrorfilmek. 

Premier + kritika: The Heartless Aisha – Still Breathing

A The Heartless Aisha muzsikájával először pár hónappal ezelőtt találkoztam, akkor 2015-ös nagylemezük kapcsán úgy fogalmaztam, hogy „egyszerre érzelmes, szép, valamint nyers és durva muzsika, amit sosem szerettem igazán”. Nos, a képlet azóta kissé változott, hiszen a srácok a legújabb, alig pár napja megjelent dalukkal egy jóval nyersebb, hardcore-osabb irányba mozdultak el, és így már én is bátran kijelenthetem, hogy amit csinálnak, az bizony egyértelmű és megvétózhatatlan faszaság!

Igazi dörmögős, zaporozsec-hangzású basszusal indul az újszülött, Still Breathing című szerzemény, és hogy őszinte legyek, engem a srácoknak már ezzel, így az elején sikerült kilóra megvásárolniuk. 

5 of 9
123456789