• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

Bejegyzések tőle: dajkaG

Kritika: Rákosi – VI (2017)

Kritika: Rákosi – VI (2017)

A Rákosi talán az egyetlen olyan zenekar a magyar hardcore színtéren, akiknek a koncepciójában (bármennyire keresek is) nem találok semmiféle kivetnivalót. Sem pátoszos ál-művészkedést, sem kényszeresen felvett pózokat vagy mesterkéltséget. Ugyanazt a nyers, vérgeci muzsikát tolják lassan egy évtizede mindenféle kompromisszum és meghunyászkodás nélkül, amire napjainkban legalább olyannyira van szükség, mint egy falat kenyérre. A mezőtúri gyökerű zenekar a 2010-es évek elején alakult, az elmúlt nyolc évben pedig egészen pontosan hat hanganyaguk jelent meg. Öt ezek közül egyszerű római számozással, cím nélkül, egy pedig a Norms , a Diskobra és a Youth Violence zenekarokkal közös split anyagként, a rendkívül hangzatos Orbán Népe névre keresztelve. A legutóbbi lemez, mely a jól bevált koncepcióhoz igazodva a VI. címet viseli, tavaly nyáron látott napvilágot és 11 nyers, dühös, és villám gyors hardcore punk opuszt tartalmaz. Ezek közül talán az egyik legismertebb tétel a lemez egyik leghosszabb dalának számító, 1 perc 19 másodperces Introt követő Putyin című darab, melynek dalszövege igazán remek, a kilencvenes évek nyers őszinteségét idéző lenyomata a jelenkori közéleti viszonyoknak. “Putyinnak egy az egyben lefeküdt a kormány/Pesten a nyelvével baszta seggbe Orbán” – ordítja a mikofonba a gátőrből punkénekessé avanzsált Csoki, akiben már csak hangját és előadásmódját tekintve is olyan erő lakozik, hogy az ember simán el tudná róla képzelni, hogy egyetlen ütéssel megborítaná a megvadult medvét szőrén megülő ruszki kormányfőt. A lemez egészére egyébként alapvetően ez az energia és frusztráltség jellemző, azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a szövegek kissé talán elszakadtak az eleinte néhány soros, nyers adomáktól és átgondoltabbak, kimunkáltabbak lettek. Míg az első lemezen olyan emlékezetes sorok záporoztak, mint a Pipő tragikus történetében elhangzó “egy gecibű’ nem lesz két gyerek” addig itt, ha nem is épp visszafogottabb, de árnyaltabb a megfogalmazás. Végeredménybe persze ez mit sem von le a produkció értékéből. A Rákosi alapvetően ugyanaz maradt, ami mindig is volt. Durva, nyers, őszinte és ösztönös hardcore a Jász-Kunság elszarusodott szívéből. VI by RÁKOSI

Kritika: Terminátor 1 – MUIRBMAK (2018)

Kritika: Terminátor 1 – MUIRBMAK (2018)

A Terminátor 1 relatíve friss, mezőtúri d-beat formáció, olyan tagokkal, akiket a hazai hc-punk színtérben jártas arcoknak egészen biztosan nem kell bemutatni (többek közt ex-Coup de Grace, ex-RLO, Rákosi, stb.). Első demójuk tavaly novemberben jelent meg, hét számot tartalmazó EP-jük pedig idén februárban. A zenekar neve tökéletesen tükrözi azt az atmoszférát, melyet a nyers, monoton, és zajos d-beat ütemekre írott szövegek próbálnak átadni a hallgatónak. A sivár, lángba borult, pusztuló világ hangulatát, ami nem is annyira távoli, disztópikus jövőkép, sokkal inkább a fejünk felett pallosként lebegő, bármikor lecsapni készülő veszedelem. Az emberiség és a gépek végzetes, totális apokalipszist hozó győzelme a természet felett. A magyar hardcore egyik legütősebb bandájával, a Rákosival rokonítható projekt talán “nagy testvérénél” is nyersebb, egyszerűbb hangzást produkál. A három akkordos Intro úgy robban az arcunkba, mintha épp rossz kocsmaajtón nyitottunk volna be és egy szikkadt, csontos ököl kérdés nélkül törné szilánkosra az orrunkat. Az alig egy perces instrumentális nyitányt némi artikulálatlan üvöltés teszi igazán velőtrázóan suttyóvá, megágyazva ezzel a terepet a következő hat, már valamivel hosszabb, átlagosan másfél perc feletti játékidejű dalnak, melyek méltán idézik az olyan klasszikusok örökségét, mint a Discharge, a Discard, vagy egyéb, Dis– előtaggal megáldott, apokaliptikusan nyers hardcore-punk brigádok. A Rákosi-féle darálós hardcore-punkhoz szokott fülemnek minden pozitívuma ellenére azonban ez az anyag kissé monoton, repetitív és egybemosódó. A próbatermi hangzásból ítélve ez a műsor jóval nyersebb és ütősebb lehet élőben, így felvételen azonban az olyan számok, mint a 2 és fél perces Evakuálás -nem szeretnék kertelni- kifejezetten unalmasnak és laposak tűnnek, és több esetben számomra ezeket a tételeket a Gepárd és Csoki tüdejéből felváltva feltörő ordítás sem annyira tudja megmenteni. Alapvetően a nyers, beleszarós, elhangolt riffekre, háromakkordos témákra épülő d-beat nem jelent újdonságot a magyar színtéren, de a Terminátor 1-et a névválasztás és a szövegek nyilvánvalóan ebből fakadó koncepciója némileg képes az átlag fölé emelni. Azonban ez az anyag számomra félidőtől monotonná és lapossá válik, és valahogy nem tudja azt a szintet hozni, mint az ungarische d-beat egyik legerősebb projektje, a Diskobra, vagy épp a Rákosi, esetleg az egykori Puszta brutális, zajos ösztönhardcore-ja. Egyáltalán nem rossz, nyers, brutális, őszinte, azonban kissé lapos, és üthetne ez sokkal nagyobbat is, mint amekkorát most így, felvételen üt. MUIRBMAK by Terminátor 1

Kritika: Dynasztija – Dynasztija I. (2004)

A Dynasztija a kétezres évek első felében alakult szolnoki hip-hop csapat, akinknek zenéjében a rap mellett erőteljesen dominál a dancehall-os, raggás beütés, a jamaikai-karibi hangulat. Ez főként annak is köszönhető, hogy a formáció egyik oszlopos tagja nem más, mint magyar ragga koronázatlan királyaként is számon tartott, szólólemezeivel országszerte híressé vált ezerhangú MC, Copy Con. A csapat első lemeze 2004-ben jelent meg, és nemes egyszerűséggel a Dynasztija I. címet viseli. (Ez a tendencia egyébként a későbbiekben sem változott, a brigád következő két lemeze Dynasztija II., és Dynasztija III. címen látott napvilágot.) A kiadvány hét dalt tartalmaz, teljes játékideje fél óra. A legrövidebb tétel alig hosszabb kétpercesnél, míg a leghosszabb bőven üti az öt és fél percet, ami valljuk be, még gombócból sem kevés, pláne raggából! A minőség különösebb kívánnivalót nem hagy maga után, tekintve, hogy nagy valószínűséggel házi stúdiós felvételekről van szó. Ha ez igaz, akkor kifejezetten igényesen összepakolták a srácok a cuccot, figyelembe véve persze, hogy 2004-es demóról van szó, és akkoriban azért bőven hallottam ennél sokkal gyatrábban szóló anyagokat is. Persze nem kristálytiszta hangzásra kell gondolni, az ének kicsit túlzottan is előtérben van az alapokhoz képest, és kissé hiányoltam a vokálokat (ahol vannak, ott javarészt elég furcsák), de ezek azért annyira nem zavaró tényezők, hogy elriassza azokat, akik bírják a Dynasztija által képviselt, napfényes stílust. Sajnos, mivel a lemezt meglehetősen nehezen sikerült összekukáznom az internet mélyéről, így pontos tracklistával nem rendelkezem, ezért egy fórumon talált, a dalszövegekből kikövetkeztetett listára hagyatkoznék a számok címeit illetően. Ez alapján az anyagot nyitó, 1edül fantázianévre keresztelt dal egy kifejezetten kellemes, elszállós tétel, afféle dancehall-os alappal, rap és ragga helyett dallamos énekkel. Személy szerint az egész anyag legerősebb pontjának nevezném, ugyanis ezután jönnek a west coast hip-hop alapokat kevés reggea-vel keverő bítek, és Copy Con számomra a végletekig idegesítő, erőltetett raggázása, ami ezen a lemezen még olyannyira kiforratlan, hogy szó szerint bántja a fülemet. Sajnos ez nagyjából a cucc egészére jellemző, az énekbetétek és a ragga kántálás is nagyon erőltetett, kezdetleges. Sokkal nagyobbat ütött volna, ha a srácok maradnak a sima, egy-két helyen dallamos vokálokkal megtámogatott szövegelésnél. Az alapok egyébként nem rosszak, egészen jól hozzák a chill-es, tengerparti hangulatot, ahhoz képest is átjön a dancehall életérzés, hogy azért érezhetően bőven nem profi munkáról beszélünk a keverés tekintetében. A lemezt nyitó tételen kívül kiemelném még a Szét Vagyok Csúszva című tracket, ami részegesen előadott refrénjével egészen üde színfoltja a lemeznek, és habár véleményem szerint kissé…

Beszámoló: Korgoth, Pozvakowski @ Tomi Büfé

Beszámoló: Korgoth, Pozvakowski @ Tomi Büfé

Furcsa hely a Tomi Büfé. Egy olyan pont, ahol nem csupán tisztes távolságból találkozik egymással az underground művészet és a külvárosi talponállók füstös, sörszagú esszenciája, de szimbiózisba is lép, egybeolvad és tökéletes egészet alkot. A koncerthelyiségnek használt hátsó terem falát olyan formációk fotói díszítik, mint a Csermanek Lakótelep vagy a Büdösök. Amíg az udvaron bográcsban rotyog a babgulyás Fény-fehér Pista fújja fejünk felett a trombitát. Ebből valamiféle kimondhatatlanul hiteles, szerethető egész kerekedik ki, amit tíz perc után sikerül olyannyira megkedvelnünk, hogy szinte otthon érezzük magunkat. Ez az igazi underground, kérem! Az estét valamikor kilenc óra magasságában nyitja a nevét az Adult Swim csatorna gyilkos barbárjától kölcsönző budapesti duó, a Korgoth. A zenekart egy dobos és egy basszusgitáros alkotja, nincs gitár, nincs sampler, semmi felesleges sallang. Még csak ének sincs, csupán a szünetekben felszínre törő, vadember-szerű, artikulálatlan üvöltés jelzi, hogy az egyik tétel véget ért és azonnal követi is az újabb, brutális agybaszás. A srácok nevükhöz hűen tuskó őserővel robbantják be a hátsó helyiségét, a torzított basszus annak rendje és módja szerint röfög, mint a felajzott vadkan. A dobok pedig dühöngő vadász-hordaként loholnak a nyomában. Tulajdonképpen ők a magyar Lightning Bolt. Annyiban különböznek csupán az amerikai noise-rockerektől, hogy jóval ösztönösebben és nyersebben kezelik hangszereiket és a végeredmény éppen ezért brutálisabb és őszintébb a végeredmény. A nagyjából fél órás műsor egy élő, masszív, agresszív, ösztönös zaj-massza. Se több, se kevesebb, épp tökéletes. A győri Pozvakowski a Korgoth-tal szemben már egészen más világot képvisel. Kiegyensúlyozott, pszichedelikus-experimentális poszt-rock, azonban szerencsére nem a finomkodó, hangszersimogató fajtából. A háttérben pergő 16mm-es vetítés egészen éterivé emeli a performanszot és néha olyannyira magával repít, hogy elfelejtek odafigyelni arra, részleteiben milyen is a produkció, csupán az egészet hallom és látom, afféle teljes, tökéletes audiovizuális orgazmusként. És ez jó. Egyértelműen azt jelenti, hogy képzett, megfontolt zenészek jól összerakott produkciójáról beszélünk, ami nem is csoda, hiszen a Pozvakowski 2000 óta, lassan húsz éve van a pályán, ezalatt az idő alatt pedig nem csupán hazánkban, de több külföldi turnén is sikerült bizonyítaniuk, hogy ha arról van szó, akkor a magyar, az bizony egy post-rockban is erős, verhetetlen nemzet. Az estét éjfél tájban zárjuk, felpattan még néhány Kőbányai és lecsúsznak az utolsó feles Becherovkák. Egy utolsó pillantást vetek még a mosdóra, és a szocializmus fénykorát idéző pepita járólapon a piszoár felé görnyedve veszek újra búcsút Szolnoktól, mert odakint már várnak az autóban. Viszlát, Tomi, örülök, hogy végre sikerült találkoztunk, és egy ilyen ütős,…

Kritika: Esti Kornél – Boldogság, te kurva (2011)

Az Esti Kornél azon kevés magyar alternatív rockzenekarok egyike, akiket kifejezetten kedvelek. Köszönhető ez javarészt annak, hogy a szövegeikből áradó csöpögős bölcsész-pátoszt leszámítva a dalaik kifejezetten tökösek és a legkevésbé sem unalmasak. Éppen ezért, mivel az első albumukat annak idején nagyon szerettem, gondoltam megpróbálkozom a másodikkal is, mi baj történhet? Estiék debütáló anyagát különösen azért szerettem, mert pofátlanul fiatal srácok játszottak rajta nagyon fasza, dögös, néhol nyers, néhol nagyon is szofisztikált rockzenét, kissé talán túlcsicsázott, de egyébként egészen értékelhető szövegekkel. Hála Istennek ez azóta sem igazán változott. Első hallgatásra azt kell mondanom, hogy a debütáló lemezen is érezhető elődök hatása még mindig nagyon erősen meghatározza az Esti Kornél zenéjét. Az Arctic Monkeys-t továbbra is nagyon szeretik a srácok, az elektronika használata miatt pedig néhol olyan bandák is beugranak egy-két tételről, mint a Muse, de természetesen a magyar alter alfájának és omegájának, a Kispálnak a szelleme is gyakorta benéz egy kellemes kísértésre. A szövegek talán kiforrottabbak azoknál, amiket az első lemezen kaptunk, és kevésbé olyan, mintha egy középiskolás wannabe bölcsész írta volna az egész lemez anyagát. Helyette már itt érezhető, hogy legalább elsőéves szabadbölcsész, vagy magyar szakos hallgatók munkájáról van szó. Az első szám indies-s lüktetése elég fasza, ám kicsit vontatott lesz a dal végére, lehetne egy fél perccel rövidebb is, akkor megmaradna az energia, meg az érdeklődés. A második dal elektronikus betéte valamiért meglepett, de teljesen jó értelemben: csak néztem, hogy mi az Isten ez, mert hát kurvára fasza, és ilyenből határozottan több kellene. Aztán kaptam is még belőle, a lemezről ugyanis általánosságban elmondható, sok az elektro betét, amik nagyon meg tudják dobni az indie-s dalok egyébként néhol kissé monoton gitártémáit. A lemez egyik legnagyobb slágere egyértelműen a harmadik dal (Ez itt az ország) ami, ha jól emlékszem az első klipes nóta volt az anyagról (javítsatok ki, ha nem), és hát nyilvánvalóan nem véletlenül, mert ez tényleg elég dinamikus és fogós ahhoz, hogy beleegye magát az ember agyába egy egész hétre, és mást se dúdolgasson, miközben utazik a villamoson, vagy gályázik a melóban. Leszámítva persze az “Ez itt a Trianon, ez itt a táltos, a neve Töhötöm, a foga mákos” sort, ami elképesztően röhejes, erőltetett, és gyenge, és simán ki lehetett volna hagyni, vagy inkább valahogy kevésbé óvodás módon átírni. Az egyetlen problémám egyébként az albummal, hogy ezután a dal után a lendülete kissé le is ül, és már nem is nagyon tér vissza a lemez végéig, egyszóval az összes…

Kritika: Pluside – Konfrontáció (2002)

A Pluside egy kéttagú szolnoki hip-hop formáció. A srácok 1999-ben ragadtak mikrofont, első lemezüket pedig a Józan Ész Forradalma néven rögtön egy évvel ezután dobták a piacra. Ezt követte egy esztendővel később a következő, Konfrontáció című korong, ami tizenkét tracket tartalmaz, és a korábbi anyaghoz hasonlóan leginkább a pozitív mentalitás és a társadalomkritikus szemlélet jellemző a szövegeire. Amit mindenképp érdemes megemlítenünk, az az, hogy az első lemez óta kissé vastagabb lett a hangzás, az alapok viszont még mindig inkább a nyolcvanas évek oldschool vonalát idézik. Ezzel nem is lenne gond, azzal viszont már annál inkább, hogy ezek a bítek sokszor túlzottan is sokáig húzódnak, monotonak, pár perc után unalmassá válnak. Ezeken sokszor a különböző autentikus raplemezekről átemelt samplerek és a scratch-betétek sem segítenek. A szövegeket tekintve viszont pozitív, hogy a srácok próbálták minimálisra szorítani a hip-hopban bevett szokásos önfényezést, és az első anyaghoz hasonlóan továbbra is bátrabban nyúlnak kényesebb, társadalomkritikus témákhoz, illetve továbbra is erős a trackek által hordozott pozitív, életigenlő üzenet. Persze sok helyen kissé közhelyes, általános a mondanivaló, azonban feltűnnek nagyon jó és fontos gondolatok is, melyeket a mai underground fröcsögve szájukat tépő sztárjai is igencsak megfogadhatnának. „Nem mindegy, hogy miről szól a szöveg, mert felelős vagy azért, aki hallgat, aki követ” – hangzik el például a lemez második trekkjében, a Más mint a Többiben, és ez az a hozzáállás, amiért részemről abszolút jár a maximum respekt a srácoknak! A lemezen két dalban egy-egy amerikai közreműködő is feltűnik (Impossebulls, Pvt Militant), akik anyanyelven előadott rap-betétjeikkel színesítik a korongot. Nem mondanám világrengető flow-nak amit a srácok hoznak, de azért mindenképp érdekes színfoltja az anyagnak, és hát azért valljuk be, ha ma ez már nem is akkora szám, a kétezres évek elején sokkal nagyobb kuriózumnak számított a rap hazájából származó közreműködőkkel közösen összedobott dalokkal előállni egy lemezen. Ami kifejezetten tetszik az anyaggal kapcsolatban, az az, hogy a srácok tudják kik ők és honnan jöttek. „Én nem mondtam soha, hogy én vagyok a legjobb, nem mondtam soha, hogy én vagyok a legnagyobb” – szól az 1986 című track refrénje, és pontosan ez az a mentalitás, ami rettenetesen hiányzik a mai hip-hopból, amikor az MC-k kilencven százalékának szövege másról sem szól, csak végtelen önfényezésről és öncélú agresszióról. A lemez mélypontjának ezzel szemben egyértelműen a Che Guevara című dalt tartom, ugyanis ez az egyetlen track képes volt számomra lerombolni a korábban a srácok intellektusáról kialakult, pozitív képet. Egy olyan zenekar esetében ugyanis, mint…

4 of 14
12345678