• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

Bejegyzések tőle: Timúr

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

A 2017-ben alakult Road to Hope-al pár héttel ezelőtt találkoztam. Sajnos nem tudom, hogy aktívak-e még, mert az utolsó bejegyzésüket 2017-ben tették közzé. Ettől függetlenül egy 3 számos EP-vel kitörölhetetlenül rendelkeznek. A Past névre keresztelt anyag 2017 augusztusában került fel az éterbe és annak ellenére, hogy nem igazán hallgatok ilyen zenét a szemöldököm azért felhúztam. Bevallom őszintén, egy középszerű rockzenekarra számítottam, akik tolják a Közeli helyekent, meg a 8 óra munkát, ehhez képest egy erősen angol-szász hatás alatt álló, fülnek kellemes lírai csokrot vehettem a fülembe. A három egységes hangulatú dalból búval leöntött múltba révedés árad, valahol félúton a nosztalgia, az elmúlás és a hamvasi értelemben vett melankólia között. És hogy mire gondolok ezen jelzők halmozásakor azt magyarázza meg maga a Mester: “A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Nem tud olyan lenni, mint Assisi Ferenc, vagy a kínai bolond és Pantagruel és Till Ulenspiegel. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé. A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.” Szóval ha ezt az érzést keresed, kattints! Road to Hope facebook

Premier+Kritika: Fattyú – Hagyaték (2018)

Kunszentmártonban egyre érdekesebb dolgok történnek. A Madarasi Tamás elméjéből kipattant Fattyú az elmúlt év végének legnagyobb meglepetése. Több ízben beszélgettünk már erről a projektről és én nagyon kíváncsi voltam mi sül ki belőle. A Fattyú a black metal, az ambient és a pagan folk hagyományait keveri össze egy félelmetesen izzó üstben. Már a lemez koncepciója is egzotikus, mivel a dalok címei sorban olvasva egy verset adnak ki. Ezen a történeten kalauzol végig az anyag, olyan néprajzi alakzatokat és mitológiai lényeket felvonultatva, mint a garabonciás, a boszorkány, a bakkecske etc… Erről pedig tapasztalatból tudom, hogy nem kevés kutatómunkát igényel, mivel ezek néprajzi rétegződései nem csak a magyar, de a balkáni és a germán folklórban is jelen vannak, amit tudni kell de- és rekonstruálni, hogy ne egy felületes anyagot kapjunk. A Hagyaték esetében pedig maximálisan érezni és tapintani lehet ezt az intellektuális energiabefektetést. Szép munka! Most, hogy egy szép metszéssel vágást ejtettünk a tartalmon, másszunk beljebb a Fattyú belében és nézzük a zenét. Egy abszolút házilag rögzített anyag ez itt, de a lehetőségekhez képest nagyon szépen szól. A hangszerek jól elkülönülnek ráadásul a gitár és a basszusgitár olyan gyönyörűen hasít, hogy szinte órákig tudnám hallgatni, ahogy a két hangszer felváltva röfög a súlyos riffekkel keresztül az agyamon. A számokat még színesebbé teszi a rengeteg beemelt kulturális utalás vagy az olyan összekötések, amiket akusztikus gitár és női vokál tesz még szertelenebbé. A billentyű 90-es évekre hajazó jéghideg, sötét és baljós hangzása számomra szokatlanul velőtrázó, maga a Diabolus in Musica! A Hagyaték egy gyönyörűen kiérlelt és gondozott anyag. Látszik, hogy a komponista, időt szánt rá és lassan épített fel ezt az egyébként nagyon tömény 25 percet, ami jól tükrözi vissza az egyedül megalkotott lemezek szerzői szertelenségét és a bennük rejlő zsenit. Fattyú facebook

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Múltkor írt egy kedves olvasónk az egyik kritikánk kapcsán, hogy 9 év távlatából teljesen felesleges volt a cikk megírása. Igaza is van meg nem is. A kritika végül is tényleg felesleges, mert azt mégiscsak akkor írjuk, mikor valami frissiben esik ki a végtelen zenegyárból, de a Szolnokzene másik nem titkolt célja, hogy lehetőleg minden anyagot feldolgozzon, ami valaha született, születik és születni fog a megyében. Éppen ezért kicsit anakronisztikus volna a Linx 2004-es lemezéről úgy kritikát írni, mintha most jelent volna meg. 14 éve történt és sokszor olyan szöveges fordulatok vannak benne, amiről a mai kis punkok még nem is tudnak semmit, mert hát, ahogy 50 feletti őspunk kollégám szokta mondani: „Te még a csattogós lepkét tologattad, mikor engem már a rendőrök vertek!” Szóval a Linx zeneileg egyértelműen nem a legerősebb bagázs a színtéren, amit ők is tudnak, de ebből is sikeresen felépítették valamit, ami a 2000-es évek elején marha nagy újdonságnak számított. Az agyonpolitizált és sztárrá avanzsált öregnek számító punkzenekarok mellett elindult egy street-punk és Oi hullám, aminek nem csak mérföldköve, de fontos zászlóvivője is volt a Linx az olyan zenekarok mellett, mint a Böiler, vagy a Fegyelmező Részleg. Kisebb-nagyobb kihagyásokat leszámítva mindegyik zenekar működik, de a Böiler kivételével senki sem állt elő ma is időtálló, vagy friss anyaggal. Éppen ezért a Sham69, Cockney Rejects, The Business, Blitz, The Oppressed – és még sorolhatnánk reggelig – mentén körvonalazódó rövidhajú/street punk zenekaroknál az a furcsa helyzet állt elő, hogy jó 10-15 éve legyártottak egy rakás munkás meg punkhimnuszt, amelyek olyan jól sikerültek anno, hogy sláger-létük kikezdhetetlen alapvonás. Emlékszem, mert a környékünkön, ugyanúgy minden hangfalból dőlt, a Ha a kölykök…, a Borúra derű, a Nő vagy csak nő (amiről sokan ma is azt hiszik, hogy Linx dal), az Erőszak dal vagy a Varratok. Különben ez azért is nehéz feladat, mert még a mostani generáció is hallgatja ezeket a zenekarokat. Pont a múltkor láttam a vasútállomáson egy nyolcadikos forma gyereket, akinek a Crass és a Dead Kennedys mellett, a Linx felirat is ott díszelgett a kabátján. Ha több idő telik majd el – a történelemben – a Linx és a többiek is izgalmas kutatások tárgyai, egy letűnt kor krónikásai és szemtanúi lesznek. Ennek szellemében füleljétek ezt a lemezt. Linx facebook

Kritika: Sárkánykönny – Régi Idők Hajnalán (2011)

A jászberényi Sárkánykönny nem kimondottan mai csapat, hiszen 2007-ben alakultak és több év kihagyás után álltak újra össze. 2011-ben jöttek ki a 18(!) számot tartalmazó Régi Idők Hajnalán címet viselő nagylemezükkel. A zenekar tematikájában a középkori zene, a folk és a fantasy elemeiből építkezik. Mostanában egyébként igen népszerű a műfaj, hiszen tele van vele a média (Bordó Sárkány, Hollóének – mondjuk ők sem maiak – ) a várjátékokon is pörögnek az események és a pár éve hazánkba is megérkezett ír folk őrület még tovább erősíti a szegmenst. A Sárkánykönny 2011-es lemeze hűen tükrözi a kor viszonyait. Kevésbé kiforrt, rövidke, inkább etűdszerű dalok ezek, amik kivétel nélkül átitatódnak a fent említett irányzatok hangulati és zenei elemeivel. Mintha J.R.R. Tolkien Törökszentmiklóson látta volna meg a napvilágot, Kunmadarason megírta volna a Gyűrűk urát, aztán Jászberényben alapított volna zenekart. A dalok tehát értelemszerűen így is vannak tematizálva: Hobbit mese, A fekete lovag, A holtak serege, A király vacsorája, Az öreg törpe etc… Zeneileg abszolút egyben vannak a dalok az ének viszont nem az igazi. A vokálos hölgy nagyon sokszor segíti az énekes kollégát a pontatlanságoknál, amik olykor inkább emlékeztetnek egy pályakezdő bárdra mintsem egy történelem előtti mitológiai kor kortalan mesélőjéhez. A dalokat meg-megszakítják versikék, mondókák és instrumentális betétek, amik nekem sokkal jobban tetszettek, azon egyszerű oknál fogva, hogy a zene kerül előtérbe. Aki kíváncsi arra, hol is állt a honi folkszcéna 2011-ben hallgasson bele ebbe a lemezbe. A Sárkánykönny pedig újra aktív. Főként Budapesten és az ország különböző részein szervezett LARP rendezvényeken lehet őket elcsípni. Facebook Bandcamp Hivatalos

Filmajánló: Kistérségi Rock n’ Roll (2012)

Egyszer már kaptam egy megbízatást, amiben egy helyi brigádról készült dokumentumfilmmel kapcsolatban kellett okoskodnom. Izgalmas kihívás volt, mivel a magyar zenei dokumentumfilmekből azért túl sok nincs, ami van, az sem túl izgalmas, a helyi mikrotörténelem pedig gyakorlatilag nincs rögzítve. Kíváncsian láttam hát neki a Kistérségi rock n’ roll-nak, és felemás érzésekkel álltam fel előle. Szokatlan dolog egy kritika elején ítélettel nyitni, de hadd magyarázzam meg! A film a jászberényi Nexxt zenekar körül forog. Dokumentumfilmként ez is felhasznál archív fotókat, a zenészek interjút adnak, és személyesen mesélnek a múltról, a nagyszerű kezdetekről, illetve az útkeresésről. Középiskolai zenekarként indultak hódító útjukra, és kezdetben a metált kamázták, aztán a fogyaszthatóbb rétegek felé fordultak. 38 perc alatt azonban, lényegében nem történik semmi. Klasszikus történet ez, ahol egy kisvárosi fiatalokból verbuválódott zenekar megteremti saját nimbuszát fáradtságos munkával. Az interjúalanyokat meg lehetett volna szólaltatni ennél nyitottabban is. Néha olyan érzésem támadt, mintha olvasnák a szöveget, és olyan szavakat kellene használniuk, amik idegenek tőlük. Ezt a mesterkélt légkört oldják fel a próbateremben, illetve backstageben felvett jelenetek. Itt látszik igazán, hogy milyenek a srácok, itt már lélegzővé válik az anyag. A koncertbevágások (amik a zenészi pózoktól nem mentesek) megint jól eltaláltak. Érezni a küzdést, a munkát és a verejtéket, ami a Nexxt-ben működik, csak azt nem tudtam megérteni, hogy hol van itt a rock and roll? Mert én kerestem, de nem találtam. Ami megfogott, az összefogás, ami a helyi erők között működik, hogy előadók, és zenészek irányzattól függetlenül támogatják egymást, az embereken pedig látszik, hogy tényleg jól érzik magukat a bulikon, és elcsapolják a hétköznapi ütközetek fáradságát. A rendező úr megpróbálta kihozni a maximumot egy teljesen átlagos helyzetből, de ez annyira nem sikerült. Percek mennek el azzal, hogy a próba fontos, mert a zenészek ott tanulják meg a számokat, meg ilyesmi. Axiómákkal vannak kiszilózva az üres másodpercek. ű Félreértés természetesen ne essék, az együttessel semmi gond nincs. Törekszenek arra, hogy új fóliába csomagolják a régit, és ez láthatóan jól működik, ügyes show-t csinálnak, és nagyon elszántak a maguk vizén. Volt egy mondat, ami erősen megragadt bennem, ami valahogy így szólt: „ Az emberek látják, hogy nem idióta iszákos gyerekek vagyunk, akik az iskola pincéjében csörömpölnek punk zenét” és ezzel a mondattal nincs is probléma, de az igazi kistérségi rock and roll az lenne. Kistérségi Rock n’ Roll facebook Nexxt zenekar facebook Timúr

Premier+Kritika: Nagy Tamás – Jaguár (2018)

Nagy Tamás újabb EP-vel jelentkezik. A mezőtúri komponista Jaguár címet viselő anyagán 8 tétel szerepel. Nagy eddig minimalista dob-basszus kompozíciókkal rukkolt elő, ezúttal viszont egészen új vizekre evezett, hiszen ahogy majd ti is hallani fogjátok a Jaguár egy teljes mértékben elektronikus gyűjtemény. Bennem erősen felidézte a Peca és a Mecsendugós hangulatvirágait, leszámítva azt a hatalmas különbséget, hogy Nagy szerzeményei sokkal nyugodtabbak. Nincs bennük hisztéria, irónia, cinizmus. Hangzásában és hangulatában a 90-es évek korai electro zenéjét hozza vissza, amibe vegyül egy kis post-rock fűszer. A kanapén pedig ahol ezek találkoznak, helyet foglal még a 80-as és 90-es évek játékainak hangulata, a nintendo, a 486-osok nagyszerű időszaka. Sokféle hozzávalóból összegyúrt csendélet ez, amiben a dzsungel ritmusait (Dzsungel) simán váltják az ázsiai zenére emlékeztető dallamok (Lendület), ahol az emelkedettség gond nélkül ugrik át a patetikusság felhőire (Égbolt). A Jaguár sokkal izgalmasabb és színesebb, mint basszusgitárcentrikus elődei, amiben Nagy új oldalát is megmutatja . Hallgassátok! Jaguár EP

2 of 24
123456