Az asszonnyal ültem le megnézni ezt a filmet, és az elején szépen rám is ijesztett, mikor közölte, hogy ő itt ismeri az összes színészt, mivel a java részük sitcomokban játszott eleddig. Aztán egyszer csak felröhögtem. A történet szerint egy Asron nevezetű fiatal srác egy lemezcégnél dolgozik, és szép kis polgári élete van a barátnőjével. A másik szálon Aldous Snow az önpusztító életmódot folytató rocksztár túl van élete legrosszabb lemezén. A lemezcég pénzügyi gondokkal küzd, és az egyetlen megoldást Snow jubileumi koncertjében látják, ehhez azonban Angliából az Egyesült Államokba kellene áthozni a drogos, és alkoholista sztárt, amivel a kedves kis szerencsétlen pufifánkot Aaront bízzák meg. Az író-rendező Nicholas Stoller a ködös Albion szülötte, és talán éppen ez az oka annak, hogy nem a szokásos sitcom poénok szerepelnek a repertoárban. Miután végignéztem a másfélórás gegsorozatot, arra jutottam, hogy ez a paródia paródiája, mégsem akar nagyot fogni, egyszerűen csak szórakoztató. A középszer felett van egy kicsivel, nem egy világmegváltó alkotás, de ahogy a zeneipar diktatórikus vonásait, vagy a nagyarcú rockzenészek allűrjeit tálalja az zseniális. Sosem gondoltam volna, hogy látom majd egyszer, ahogy Puff Daddy megeszi a saját fejét, vagy hallok majd olyan drogkoktélról, aminek szerves alkotóeleme a hipó. Tele van a film ún. intermediális utalásokkal, (MTV, TMC, VH1 stb…) amik még élőbbé teszik ezt az univerzumot, amiben egy hétig szívesen elszórakoznánk, két hányás és egy adrenalininjekció között. Russel Brand a közismert humorista és médiapolihisztor jól hozza a megkattant idióta popikont, aki odasóz a cameo szerepben feltűnő Lars Ulrichnak is: „Menj és baszogass inkább egy letöltő oldalt, te dán köcsög!” Az emészthetőség kedvéért a kötelező romantikus szálak el kell varrni, tehát Aaronnak rendeznie kell a viszonyát asszonyával, Snownak az apjával, és arra is rá kell jönniük, hogy ez az ipar bizony nagyon felszínes. A betétdalok között van egy jó pár, ami szerethető ezért jár a keksz! Az ember humorérzéke válogatja, hogy jól szórakozik-e majd rajta vagy sem, de aki szereti a kifinomultabban dolgozó, türhő poénokat egyszer bátran fusson neki, még akkor is, ha „ az Afrika szülötte egy kibaszott szar lemez”.