Elképzelhető, hogy én álltam neki rosszul, hogy egyből a fejénél kezdtem. Ez most így persze, hogy érthetetlen. Kilépve a fejszekrényemből, hogy az olvasók is értsék, a mezőtúri Magmánál előbb hallgattam meg az érett munkákat – Despota (2010) – és visszafelé haladtam. A 2007-es Hagyatékkal meg kellett küzdenem, mivel ahhoz képest bőven érezni azt a 3 év fejlődést.
A karcagi Sinful Passions viszonylag nagy múltra tekint vissza, hiszen a legelső demójuk amit éppen górcső alá veszünk 2007-ben látta meg a napvilágot és Mátyás Attila (F.O. System) kezei alatt formálódott. A négy instrumentális tétel szépen szól, bár szerintem kicsit vékonyan. A hegedű beemelése a rockba mindig is érdekes lehetőségekkel szolgált, hiszen a hangszer szinte végtelen lehetőségek tárházát kínálja nemcsak magában, de más műfajokkal házasítva pláne! A kompozíciók ügyesek, de mégis hiányérzetem van.
A szolnoki Enola Gay a 90-es évek kelet-magyar punkjának úttörője 96-ban rögzített demójával meggyűlt a bajom. Nem rossz, de nem is világrengető. Megyei szinten a punktörténelem fontos darabjának is tekinthető, összességében azonban mégsem annyira érdekes, mint amennyire a zenekar ezt követő anyagai, illetve a tagok későbbi, jóval ismertebb és sikeresebb projektjei.
Az asszonnyal ültem le megnézni ezt a filmet, és az elején szépen rám is ijesztett, mikor közölte, hogy ő itt ismeri az összes színészt, mivel a java részük sitcomokban játszott eleddig. Aztán egyszer csak felröhögtem. A történet szerint egy Asron nevezetű fiatal srác egy lemezcégnél dolgozik, és szép kis polgári élete van a barátnőjével. A másik szálon Aldous Snow az önpusztító életmódot folytató rocksztár túl van élete legrosszabb lemezén. A lemezcég pénzügyi gondokkal küzd, és az egyetlen megoldást Snow jubileumi koncertjében látják, ehhez azonban Angliából az Egyesült Államokba kellene áthozni a drogos, és alkoholista sztárt, amivel a kedves kis szerencsétlen pufifánkot Aaront bízzák meg. Az író-rendező Nicholas Stoller a ködös Albion szülötte, és talán éppen ez az oka annak, hogy nem a szokásos sitcom poénok szerepelnek a repertoárban. Miután végignéztem a másfélórás gegsorozatot, arra jutottam, hogy ez a paródia paródiája, mégsem akar nagyot fogni, egyszerűen csak szórakoztató. A középszer felett van egy kicsivel, nem egy világmegváltó alkotás, de ahogy a zeneipar diktatórikus vonásait, vagy a nagyarcú rockzenészek allűrjeit tálalja az zseniális. Sosem gondoltam volna, hogy látom majd egyszer, ahogy Puff Daddy megeszi a saját fejét, vagy hallok majd olyan drogkoktélról, aminek szerves alkotóeleme a hipó. Tele van a film ún. intermediális utalásokkal, (MTV, TMC, VH1 stb…) amik még élőbbé teszik ezt az univerzumot, amiben egy hétig szívesen elszórakoznánk, két hányás és egy adrenalininjekció között. Russel Brand a közismert humorista és médiapolihisztor jól hozza a megkattant idióta popikont, aki odasóz a cameo szerepben feltűnő Lars Ulrichnak is: „Menj és baszogass inkább egy letöltő oldalt, te dán köcsög!” Az emészthetőség kedvéért a kötelező romantikus szálak el kell varrni, tehát Aaronnak rendeznie kell a viszonyát asszonyával, Snownak az apjával, és arra is rá kell jönniük, hogy ez az ipar bizony nagyon felszínes. A betétdalok között van egy jó pár, ami szerethető ezért jár a keksz! Az ember humorérzéke válogatja, hogy jól szórakozik-e majd rajta vagy sem, de aki szereti a kifinomultabban dolgozó, türhő poénokat egyszer bátran fusson neki, még akkor is, ha „ az Afrika szülötte egy kibaszott szar lemez”.
A 80-as évek egyik csodálatos, és szikrázó jelensége a film és a zene összefonódása. Manapság már kevés eredeti kezdeményezés születik, és ha mégis, úgy a legtöbb ezek mintájára épül. 2016-ban – pontosabban a rendszerváltás utáni világban – azt mondanám, ezek leginkább a miliőt adják vissza, ahol mindennap ugyanaz a börtön lehetett. Nem csak kordokumentumok ezek, hanem egy létező – és úgy látszik kihalt – hozzáállásnak a látható, hallható, kifejeződései.
A jászberényi kvartett 2010-ben jelentette meg „első nagylemezét”, ahogy ők maguk fogalmaznak. Az Ez milyen világ! bátran vállalta a tartalmi és formai feladatokat. 10 szám egy érett egységes zenei világból. Van itt minden, mint a búcsúban. A lemez első fele nem túl érdekes. Zeneileg eléggé összeolvad. Az El lehet menni! gyurcsányi magassága viszont szövegileg elég jó, főleg, hogy ma is érvényes, mivel a kivándorlás szomorú tényét boncolja fel a stúdió asztalán. A Kék és az Állj! folytatja ezt a vonalat: a lírát a funky tölti meg energiával a slapbass témáktól pedig nyugodtan hanyatt vághatjuk magunkat. Az arcodon csattog a négy húr. A Mindig elhozza a meglepő fordulatot. A modern csavarral, countrys, klasszikus magyar alteros beütést magvában cipelő nóta egy jó sör mellett a Tisza partján tuti siker. Eddig ez tetszett a legjobban……DE! aztán bekeményít a szerzőség. A Megbánod már ügyesen főzi össze a hard rockot, a jazzt és a funkyt. Talán ez a legelemibb ötvözete a négyes dimenziójának. A dalszövegek közül is ez a legerősebb. Végre nem közhelyek szállnak az álmokról és a békéről. A valóság megrendítő erejét használja ki ez a zenés történelmi sercintés. Nem fél odamondani, meglepő nyíltsággal és jó következtetésekkel lesz elemzés és turha miközben nem válik anarchista vagy nagy-magyar kiáltvánnyá. Ez a lemez érdekes szösszenet az évtized elejéről. Külön utas gondolatfoglalat az emészthetőség és az elrévedés határán. Lehetett volna kicsit merészebb és durvább. A potenciál ott volt benne. F.É.K. facebook