• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

Bejegyzések tőle: aRosseb

Filmajánló: Buddy Holly története (1978)

Charles Hardin Holly a rock and roll egyik korai, mára kissé háttérbe szorult őseleme. A szegregáció éveiben fekete zenét játszó fehér fiatalok nem örvendtek nagy népszerűségnek, egyik oldalon sem. A fehér közösségek, különösen az idősebb nemzedékek a „dzsungelzene” ellen emelték fel hangjukat, mondván: megrontja fiaikat. A fekete közösségben szintén negatív visszhangot váltott ki azok után, hogy a Beach Boys egy az egyben lopta Chuck Berry zenéjét, vagy Elvis fekete előadók számaival emelkedett a királyságig. Holly egyfajta határmezsgyét képviselt, mély tisztelettel és a zene őszinte, egyszerű szeretetével. Az életéről készült film elég elnagyolt lépésekben, kissé elferdített formában követi karrierjét. A country zenét játszó zenekarával állandó fellépők egy görkoripályán, a rádió sugározza őket élőben, s időről időre saját, be-bop és rock and roll nótáikat is belecsempészik a repertoárba – a fiatalok nagy örömére, és a szponzorok bosszúságára. Egy ilyen felvételnek köszönhetően kerülnek be a New York-i zenei életbe, lemezeket adnak ki, tévéműsorokban szerepelnek, és pillanatok alatt hatalmas népszerűségre tesznek szert. Ők az első fehér zenészek, akik felléptek az Apollóban. Hivatástudata és kitartó munkája mellett egy normális, egészséges gondolkodású, sztár-allűröktől mentes fiatalembert ismerünk meg személyében. Letisztult világa még olyanoknak is élvezetessé teszi a műfajt, akik némileg megcsömörlettek a milliónyi rákendroll-közhelytől és feldolgozástól – akárcsak jómagam. Tragikus körülmények között vesztette életét, mikor az összekuszálódó szálak és személyes ellentétek végre újra elrendeződni látszottak, és felesége első gyermekükkel volt várandós. Repülőgépe lezuhant, fedélzetén több fiatal muzsikussal. Steve Rush rendezésében jó kis mozit láthatunk a fiatalon elhunyt Buddy életéről. Gary Busey karaktere abszolút illik az anti-sztár külsejű zenészhez. A többi szerepben is jól megformált karakterek dolgoznak, s a korra jellemző helyzetkomikumok, élethelyzetek, amikbe bele tudtam élni magam – még ha nem is egy filmtörténeti remekmű. Sajnos a szinkronos verzióban valami hanghiba csúszott, vagyis csúszott a hang. A zenés részeken elsősorban. Gondolom eredetileg nem így vetítették, úgyhogy ez nem róható fel a készítőknek. Bátran tessenek nekiesni, amellett, hogy életrajz, meg zenetörténeti korrajz (és így tovább) egy estére biztos kikapcsolódás. Szóval jó mulatást! Imdb Trailer: -Árvai Levente-  

Filmajánló: Hírnév – Fame (1980)

Áldott nyolcvanas évek, a megfoghatatlan lázzal, érthetetlen önkifejezéssel és az utcaművészet kiteljesedésével! Összemosódó rasszok, bandaháborúk és bő nyakú pólók, tépőzáras, magas szárú cipők. A mára sztereotípiává kopott formanyelv, az újraértelmezett tinédzserkori lázadás virágkora. Ide lyukadunk ki, ha úgy döntünk: rászánunk két órát a Fame kusza, csapongó történetére. Igazából az időutazás jellege, a korszakban való körséta többet ér, mint maga a film, mint önálló alkotás – de ez a legtöbb nyolcvanas évekbeli mozival így van. Hisz mi az alapsztori? Egy művészeti szakközép (ingyenes, tehát alsóbb osztályú) egy évfolyamának nagy vonalakban felvázolt élete a felvételitől a záróvizsgáig. Az elmúlt bő húsz év tonnaszám termelte a hasonló mozikat, ahol a tehetséges diákok nagy nehezen eljutnak az érvényesülésig – az Apáca show 2-től kezdve a Step up elcsépelt tünet-együtteséig tucatnyi példát sorolhatnék. Nem teszem. A Hírnév 1980-as kiadása (mert azt hiszem előtte és azóta született ezen a címen is kópia) egyfajta őselem, ahol még nem a bejáratott séma működik óraműpontossággal. Persze a kötelező formulák megjelennek, de azzal a tipikus ízzel átitatva, ami az egész évtizedet jellemzi. Tulajdonképpeni főszereplőről nem is beszélhetünk, a közösségből kiragadtak néhány érdekesebb figurát, az ő sorsukba kapunk több-kevesebb bepillantást. Ralph (Barry Miller), a különc előadó, Doris (Maureen Teefy), a félénk zsidó lány, Montgomery (Paul McCrane), a homokos színészpalánta, Bruno (Lee Curreri), a modern zene Mozartja, a diszlexiás táncos, Leroy (Gene Anthony Ray), Coco (Irene Cara), a polihisztor, és még páran. Színes felhozatal, a vallásos puerto ricoi, nyomorból kitörő afroamerikai, felső középosztálybeli fehér, aggodalmas zsidó, mind megfér egymás mellett, méghozzá New Yorkhoz képest egész békésen. Az alapmotiváció mindnyájuknál az önmegismerés és önkifejezés, az útkeresés és a felnőtté válás körül forog. A tanárok küzdenek a zabolázatlan magamutogatást keretekbe szorítani, irányt mutatni, míg a nebulók ezeket kívánják áttörni, új útra terelni a hagyományos formákat. Nem újdonság, mindenki meg akarja váltani a világot tizenhat évesen. Akkoriban ezt így próbálták. Mivel ennyi felé oszlik a figyelem, egyik szálat sem bontja ki teljesen a rendező, a legtöbb cselekmény és dialógus függőben marad, mintha egy nyitott könyvet nyújtana át, ahol a fejezetek végén üres lapok tátongnak. A nézőre bízza, mit gondol a folytatásról. A kidolgozottság hiányát ellensúlyozza a karakterek fokozatosan megmutatkozó háttértörténete, s ahogy ők magukat, úgy a nézők is folyamatosa ismerhetik meg a szereplőket. Egyébként a közeg valósághű ábrázolása a művészpalánták világának, mintha a városkámban működő művészeti főiskola egy átlagos napját látnám. Táncoló, daloló, örökmozgó, furcsa kis lények egy rakáson. Aki a tipikus nyolcvanas évekbeli filmeket…

Kritika: Orbán népe (2015)

A hivatalosnak titulált punk mögött, valahol a kis garázsok és dohszagú próbatermek mélyén létezik egy kevésbé elpuhult, dühös réteg, amolyan maradvány csoport, akik az elődök lábnyomaiba lépve igyekeznek arcon köpni a haszontalan jelent. Amatőr körülmények, zajos felvételek, a megélhetési allűröket nélkülöző szövegek, tömény megfogalmazás. Nagyjából ezekkel a címkékkel lehetne a kis formációkat legpontosabban megbélyegezni – persze ha ez volna a cél. Igyekszem kicsit konkrétabb, átfogóbb képet adni a hallottakról, amennyire a terjedelmi korlátok engedik. A 2015-ös esztendőben négy hardcore-punk zenekar, két budapesti, egy szombathelyi és egy mezőtúri illetőségű, közös lemezt hozott ki, Orbán népe címmel, amin a jelen Magyarországának álságos valóságát kívánják leleplezni. A Norms Budapestről osztja az észt, közepes tempóban. Erősen zajos, monoton muzsika, hangulatfestő szövegek, de mondanivalóban valahogy mégis elcsépelt. Lehet, hogy az én bogaram csupán, de a diktatórikus évek véget értek, mit ér elnyomásról szónokolni? Ettől függetlenül az összkép jóval pozitívabb, mint a nagy átlag. Modells feldolgozásuk fülig érő mosolyt fakasztott arcomon. A teljes lemez gerincét a mezőtúri Rákosi adja. Korai amcsi harcore jellegzetességekkel bíró zenéjük a Teen Idolt, Voidot, Black Flaget idézi. Szövegeik, korábbi anyagaikkal ellentétben elrugaszkodnak a helyi „hősök” tetteitől, a lokál-valóságban megélt, nyomasztó jelenségektől, amit kicsit sajnáltam. Elcsúszott valahogy a politikai kinyilatkoztatások felé, néhány üdítő kivételtől eltekintve. Szó van közmunkásokról, családon belüli erőszakról, éhínségről. Ezekben a darabkákban szinte érzi az ember szájában a nyomor ízét, orrában a savanyú putriszagot. Feldolgozásuk az illinoisi Not Normal remeke. Budapesti a harmadikként felcsendülő Diskobra is. Mintha folytatódna a Rákosi, csak még feszesebb, sebesebb a tempó, valamint helyet kapott egy-egy gitárszóló, kiállás a tömény, egyperces dalszerkezetekben. Ismét a felső tízezer, egyenlőtlen körülmények és igazságtalan társadalmi berendezkedés kerültek terítékre. Kilóg a szövegek közül a Nyomás hangulatfestő kifakadása. Elhittem az énekes fiú tüdőrepesztő üvöltésének, hogy nem bírja tovább. Zeneileg mindenképpen a Málenkij robot a legerősebb, legenergikusabb, már ha a tömény agresszióból ki lehet emelni egy darabot is. Cpg feldolgozásuk az eszeszhúsz (CC-20) szintén ügyes, az eredeti hangulatot hozza – csak 2015-ben elég fölösleges. Végül újra zajosabb vizekre evez az anyag, a szombathelyi illetőségű Youth Violence-szel. Lüktető középtempók és grindos hardcore tekerések váltogatják egymást, miközben az énekes fröcsögve üvölti a kritikát. Némileg változatosabb zene, sekélyesebb szövegekkel, de az eddig felvonultatott, direktbe politizáló világban mozogva. Személyesebb hangvétel (Magamat megváltva) és társadalombírálat (Értelmiség nevelődik) egyaránt helyet kaptak a záró szekció szerzeményei között. Feldolgozott daluk a Fegyelem örök becsű remeke, az Ebben a háborúban. Szintén jól hozza az eredetit. A borító a hagyományos, DIY alapokat lefektető…

Testvérvárosaink zenéje: Riihimäki

Finnország tízezer tava közt bújik meg Szolnok testvérvárosa, Helsinkitől mindössze 69 kilométerre. Nagyjából 29000 lelket számláló település, s mint a közepes jólétben élő, átlag-finn hétköznapokat számláló városkákat általában, az alig kimondható nevű Riihimäki levegőjét is megcsapta némi rock and roll. Ennek tanúbizonyságaként bukkantam az ismeretlenség homályából felsejlő zenekarokra. Kik is ők, s mit művelnek a fagyos északon szabadidejükben? Lássuk! Elsőnek hamar túlesnék a wikipedia által ajánlott helyi előadón, Jann Wilde-n. Az Eurovízió erőpróbáján is megmérettetett énekes a popularitás abszolút magabiztosságával vonaglik a színpadon, legközhelyesebb brit-pop slágerekre hajazó nótacsokrát lehelli kitartó közönsége arcába. Mögötte megannyi szubkultúra képmását tarka papagáj módján magán viselő kísérőzenekara. Öt albummal, két kislemezzel a háta megett magabiztos csillag a finn könnyűzene egén. Mit ne mondjak, az ígéretes kezdettől igen messze álló képek ezek, amiket első döbbenetemben nem tudtam, mire véljek. Ez volna, amit állítólagos nyelvrokonaink fel tudnak mutatni? Igyekeztem mihamarabb tovább lapozni. Egy gyűjtőoldalon aztán underground ízű formációk neveivel találtam szemben magam, amikkel egyetlen problémám a hanganyagaik felkutatása volt. Némelyikük ugyanis egy-egy split-korongon, kislemezen kívül semmit sem rögzített az utókornak. De néhányuk több évtizedes, kitartó munkával igyekszik öregbíteni a Wilde úrtól távol eső zenei kultúra hírnevét szülővárosukban. Elsőnek az 1980-ban létezett, egy kislemezzel bíró Pois után kutakodtam alaposabban. A lemez címe Lapsi itkee, ami gugel anyánk szerint annyit tesz, sír a gyerek. Amolyan valódi szutykos, analfabéta tinédzser punkmuzsika. Középtempóban szitkozódó (gondolom szitkozódó) kölykök voltak ezek a Pois-ék, semmi nagyravágyás, csupán a kornak és helynek megfelelő lecsapódása az akkoriban kihaló zenei hullámnak. Rákendroll alapok, gyengécske szólók. Idehaza azért sokkal izgalmasabb volt – még a T-34 is többet nyújtott, a puszta agresszióval. Csak lesz még egyéb! Psychobilly punkkal sűrített vállfaját darálta húrokba az Awkward squad nyelvtörője, s egy igen feszes, négyszámos EP keretében kifújtak. Mármint felvételen. Kicsit sajnálom, mert jó kis Klingonz-t idéző, sebes és agresszív billyzene volt az övék. Ahogy elnéztem, néha üres köztereken, matinéműsorokon fellépnek, amúgy öregesen sztoikus nyugalommal. A dobos minden számnál okostelefonon rögzíti az elhangzottakat, és vagy ketten meg is tapsolják őket. Szerintem még így is szimpatikus, az energia megmaradt, csak a közönség kopott meg. Ez a három hang pedig minden húzós punkdal alapja, ebben a sorrendben: Újabb psychobilly, még agresszívabb, morcosabb formában, a Braindrain tolmácsolásában. Az első két lemezen még inkább metál hallható, az utolsó a billysebb. 1999-2000 voltak igazán aktívak, aztán néha koncerteztek, mára szerintem megszűntek létezni. Pedig ez is igazán szívet melengető kis csapat volt. A nagyzenekaros, látvány-centrikus bandák mellett üdítő a zenéjükben…

Portré: Verseghy Ferenc

Verseghy Ferenc 1757. április 3-án született Szolnokon. A család egyik ága Nógrádban, a másik a Jászságban élt, s büszkék voltak kisnemesi származásukra – szerény életkörülményeik ellenére. A család neve eredetileg Verseg, pest megyei község elnevezéséből származik, amely előnév mögül elkopott az eredeti családnév. Apját, Verseghy Ferencet, aki sóházi tiszt volt, korán elvesztette, de az utána maradt szerény örökség lehetővé tette fia továbbtanulását. Tanulmányait 1766-ban Pesten kezdte, a jó nevű piarista gimnáziumban. A kegyesrendi tanárok egy életre meghatározták a fiatal fiú széleskörű tudományos érdeklődését. Édesanyja, Schaibl Erzsébet hamarosan újból férjhez ment Vigh Ignác uradalmi számadóhoz Egerbe. Így Verseghy 1769-től az egri jezsuita gimnáziumban folytatta tanulmányait. A gimnázium elvégzése után, anyagi megfontolásból papnak tanult – mivel az egyház ingyenes oktatást biztosított az értelmesnek bizonyuló diákoknak a papneveldékben. 1771-től teológiát hallgatott, az előkészítő osztályok elvégzése után 1774-től még két esztendeig, ám a parvus actus elől meghátrált. 1777-ben kilépett a papi szemináriumból. Budára költözött, beiratkozott a királyi várpalotában székelő egyetemre. 1778. március 13-án Jenő (Eugenius) néven belépett a pálos szerzetesrendbe, s noviciusként Márianosztrára került kiküldetésre. Tanulmányai folytatását Nagyszombaton kezdte 1779-ben, a pálos főiskolán, ahol fiatal növendéktársait héber és görög nyelvből oktatta. Emellett már ekkor jól tudott németül, latinul, később franciául és olaszul is. 1781. április 22-én Esztergomban fölszentelték, áldozó papként. A budai egyetemen 1782-től felsőbb matematikát és teológiát hallgatott. 1783-ban filozófiai doktorrá, 1784-ben pedig a hittudományok borostyánosává avatták. Volt szerzetében tanulmányi felügyelő, majd Pesten hitszónok, akinek beszédeire távolabbról is eljártak. A matematikai, hittudományi és bölcsész tanulmányok mellett zenélni is tanult, dalokat szerzett, remek énekhanggal bírt, hárfán játszott. A későbbi éveiben jól jött a zenés tudománya, mikor anyagi nehézségein a zeneoktatás és dalszerzés segítette át. 1786-ban II. József eltörölte a rendeket, Verseghy édesanyja otthonában sajtó alá rendezte addig megírt szentbeszédeit. Hiába pályázott meg egy prédikátori állást, mert bűnösnek ttitulálta kapcsolatára hivatkozva Herpi Krisztina volt klarissza apácával, s szabadelvű szónoki stílusa végett elutasították. Ehelyett áthelyezték katonai lelkésznek Kiscellre. Tábori káplán lett. A török háborúban, a Zimony melletti főhadiszálláson megbetegedett, s ízületi bántalmaival hazatérése után három és fél esztendeig kezelték. Hivataláról is kénytelen volt lemondani. A betegágyban szenvedés időszakában ért a verselgető papból valódi költővé. Verseit kötetbe rendezte, s az iratokat sorra eljuttatta a hivatalos cenzorokhoz. Nyomtatásban való megjelenésüket az egyház gáncsolta el. Nevelőapja eközben elhunyt, így az újból magára maradt édesanyja hozzá költözött. 1790-től rendszeresen jelentek meg versei a Magyar Museumban, eleinte V.F. pap álnéven. Szoros barátságot tartott fenn a kor költői életének neves alakjaival, például…

Filmajánló: Lemmy (2011)

Rossz előérzetem ellenére nekiálltam. Féltem egy rajongói filmtől, egy hajbókoló, semmi újat nem mutató közhelygyűjteménytől, aztán csalódtam egy hatalmasat – kellemesen. Greg Olliver és Wes Orshoski (azaz Ölliver és Örshoski) remek mozit rakott össze a matuzsálem Ian Fraser Kilmister életéből, pályafutásából és jelenéből 2011-es filmjükben, mely egyszerűen a Lemmy névre kereszteltetett. A Motörhead, mint őselem, a XX. század utolsó huszonöt évének meghatározó jelensége. Kiindulási pontja rengeteg zenekarnak, azóta szintén legendává lett zenésznek, s a gyújtópont maga a frontember, a karácsonyi gyermek. A hatvanas évek óta folyamatosan zakatoló, hamisítatlan prototípusa a rock and roll életformának, aki ha a gyertyának lenne harmadik vége, valószínű elsőnek gyújtana alá. Nem feküdt meg divatoknak, a mai napig western csizmában, vaskeresztekkel csinosítva, esetleg SS egyenruhában ballag az úton, az elmaradhatatlan cowboy kalappal csapzott hajzuhataga tetejében. Rickenbecker basszusgitárján vadul tépi a húrokat hatvanöt évesen is, whiskeyt vedel, dohányzik, szerencsejátékozik, turnékra jár a zenekaraival, és így tovább. Ahogy egy példaképtől elvárható. Eddig a rajongók, a filmben sorakozó sztár-cimborák ömlengése az emberről, mint ikonról. Ennél azonban sokkal többet adott a majd’ két óra. Valami sokkal szimpatikusabbat – a valódi embert. Aki még sihederként Jimmy Hendrix roadija volt, John Lennonnal közös csajt tartott fenn – tőle pedig egy gyereke is született, egy fiú, aki a legnagyobb büszkesége. A lakása második világháborús ereklyegyűjtemény. Kis szeméttelep. De olcsó, és Lemmy nem is hajlandó egy óriás villába költözni, jó neki itt. Közel van a kedvenc kocsmájához, ahol naphosszat elüldögél a pókergép előtt. Kinézete is csak önmaga – ahogy a zenéje. Nem akar másnak látszani, nem akar példát mutatni, de nem is bánt meg semmit. Rajongóit tiszteli, de ha valaki nem tetszik neki, nem kertel. Egyenes, nyers angol kölyök maradt. A mai napig a Beatles-t tartja legnagyobb inspirációjának – először egy kis kocsmában látta őket, még az első lemezük előtt. Az összes drog, amit beszedett, az összes nő, aki megvolt, az összes elismerés, amit kapott, az őt körülvevő kultusz hozzá tartozik, borsó meg a héja. Valami olyan természetességgel, amiben egy hangyányi visszásság vagy túljátszott szerep sincs. David Grohl fejezte ki a legtömörebben, mi is az, amitől Kilmister több a többieknél: „Az összes 60-as éveket túlélt emberke elmehet a picsába. Akik a saját kis magángépeikkel röpködnek. A múltbeli sikereikre támaszkodva szupermodelleket dugnak baszott drága párizsi hotelekben. Eközben Lemmy valószínűleg whiskey kólát iszogatva írja az új dalokat.” Nagy erőssége a filmnek az emberközeliség, a portréfilm jelleg. A személyes közelség és az interjúkban megnyíló Lemmy. Akár rajongó,…

3 of 4
1234