• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

Bejegyzések tőle: aRosseb

Filmajánló: Őrült szív – Crazy Heart (2009)

Filmajánló: Őrült szív – Crazy Heart (2009)

Ki tud borítani a country zene, különösen a cowboykalapos, elhagyott az asszony, kifogyott a söröm, és még a kutyám is megdöglött típusú (számomra) vinnyogás. Egy  dolog azonban javára írható ennek a műfajnak: a mögötte húzódó történetek. Ennek az egyébként szabad életformának a nyomokban fellelhető maradványai. Egy ilyen őskövület köré fonódik az Őrült szív másfél órája is, Scott Cooper rendezésében. Bad Blake (Jeff Bridges) az a muzsikus, aki vastagon túl van a zeniten, már csak harmadosztályú koncertek jutnak osztályrészéül, harmadosztályú motelek, lezser csöcsök, és klimaxszal küzdő, alkalmi szeretők. Egykor a legnagyobb slágerek születtek húrjain, manapság azonban csak egykori tanítványának, Tommy Sweetnek (Colin Farrel) terem babér. Egy haknin összehozza a sors az egyedülálló édesanyával, Jaennel (Maggie Gyllenhaal), aki látszólag kiutat jelenthet számára az alkoholizmusból és a kötődések nélküli, magányos végből. Karrierjében reménysugár csillan, az egykori dicsfénytől ugyan távoli, ám a jelenhez képest klasszisokkal sikeresebb jutalomjáték egy kiégett zenésznek. De ez az út sokkal rögösebb, mint amilyennek elsőre tűnhet. A züllés mélyebb és drámaibb, mint amire Blake számított, így a boldog befejezés sem olyan egyszerű, nem is teljes, de egyfajta megnyugvás, aminél többre talán egy hozzá hasonló életvitelű ember nem is számíthat. Folyamatos feszültséget és konfliktusokat szül az önmagával való küzdelem, az ego legyőzése, a normális életre való törekvés, és a lelki gyengeség, amit a több éve hurcolt mellőzöttség valamint a függőségben érlelt testi leépülés okozott. Közhelyes lehet a következtetés, mint egy country dal, de épp ettől a közhelyességtől annyira igaz: a gyökeres változások sok fájdalommal járnak, és nem is feltétlen jelentenek megváltást. De meg kell próbálni. Jeff Bridges valahol a Nagy Lebowski után, de még a Félszemű előtt felrántott magára néhány kilót, püffedt, alkoholista arcot öltött, és játszott egy kitűnőt Bad szerepében. A karakter ugyan hajaz kissé a Clint Eastwood által alakított (és rendezett) Lebujzenészre, de az áthallás inkább csak műfaji sajátosság, mint szándékos nyúlás. Gyllenhaal asszony öccse árnyékában is remek színésznő, aki ezúttal is hozzá illő karaktert kapott. A dramaturgia közhelyesen Hollywood ugyan (mélypontról felívelés, baljós előjelekkel, még mélyebb pont, majd megnyugtató befejezés), de a happy end félsóderos csupán, úgyhogy elnézhető a zsánerre húzott szerkezet. A személyes küzdelemre fektetett hangsúlytól és az emberközeli nézőponttól erős az érzelmi töltet, úgyhogy jó kis drámának mondanám az Őrült szívet. Kidolgozott karakterek és aprólékos háttérszínészek teszik teljessé a képet. Ha nem is forgatja fel a világot, nagyon korrekt zsánerfilm lett belőle. Egy unalmas, ezerszer ismételt tévés műsor helyett nyugodt szívvel beteheti akárki. Nem kell hozzá country…

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben. Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle. Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal. Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra. Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit. Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné…

Filmajánló: Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (2008)

Filmajánló: Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (2008)

„Mi nem úgy kelünk fel minden reggel, hogy mindenünk megvan. Legtöbbször az van, amit kapunk.” Hogy jutott el a blues, mint műfaj a Mississippi mentén álló faházak tornácától Londonig és Kőbányáig, vagy a rock’n roll a mai formájáig? Vagyis milyen tőről fakad az utóbbi bő ötven év könnyűzenéinek 90%-a? A válasz Chicagóban, a Chess Records berkeiben keresendő, amiről nagyszerű film készült 2008-ban, Darnell Martin rendezésében. Hiába, mindig a valóság írja a legjobb történeteket. A negyvenes években Amerika-szerte gyűjtők járták a vidéket, kutatva a folk-zene eldugott kincseit, sáros utak végén, bizalmatlan emberek közt keresve a verejtékből előcsillanó aranyszemcséket. sS mikor valaki először hallja vissza önmagát a frissen rögzített lemezről, gyakran batyut köt, hogy újonnan megtalált tehetségével meghódítsa a világot. Keveseknek sikerül. Ezen kivételek egyik legnagyobb egyénisége McKinley Morganfield, művésznevén Muddy Waters (Jeffrey Wright), aki jókor volt bátor, és jó helyre vetődött, így hozta össze a szerencse Leonard Chess-szel (Adrien Brody). A szintén kitörésre vágyó fiatal klubtulajdonos néhány sláger felvétele után megalapította a Chass Recordsot, ahol a műfaj alapkövei kiteljesedhettek, és csúcsra törtek. Itt énekelte fel slágereit a fiatalon elhunyt, balhés, de zseniális szájharmonikás, Little Walter (Colombus Short), a dühös, sziklakemény, megközelíthetetlen énekesnő, Etta James (Beyoncé Knowles). Ugyanitt tűnt fel először a hátborzongató orgánumú, félelmetes őserő, Howlin’ Wolf (Eamonn Walker), vagy a rock and roll édesapja, a kacsaként táncoló, fehér lányokért bolonduló Chuck Berry (Mos Def) is. A szegregáció éveiben kőkemény küzdelem árán tudtak magasra törni, apró kockánként bontva le azt a – nem csak képzeletbeli – falat, ami elválasztotta egymástól a különböző bőrszínű embereket. Havonta új Cadillac parkolt a bejárón, házak épültek, de a külcsín mögött a gyorsan szerzett pénz hamar köddé vált, kifolyt a kezekből, és a könnyelműség rákfenéje maga mögött húzta szerelemgyermekét: a hanyatlást. Először a „nagy öregek” iránt jelentkezett az üzembiztos közöny, Muddy lemezei nem fogytak az új őrület, a rock and roll árnyékában, majd az ifjú titán Chuck Berryt először a Beach Boys, majd a később megkoronázott Elvis lopta meg – fehéreknek fehér zenét. Little Walter a fehér lovon száguldott a fecskendőkkel kirakott szakadékba, Etta James is határán járt a túlvilágnak. Míg Chess végül megvált a stúdiótól, de Willie Dixon (Cedric The Entertainer), a zeneszerző továbbvitte a szellemiséget. A film remekül követi végig a zenetörténeti mérföldkő több évtizedes történetét. A részletek, nagyobb időugrások is eltaláltak, nem fulladunk unalomba, és nagy adagban kapunk drámát, feszültséget, rideg politikai és hétköznapi valóságot egyaránt. Színészeink remekelnek, és hiába a mondás suszterről, kaptafáról, Beyoncé…

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Szégyen, nem szégyen, de addig a pillanatig halovány, lila gőzöm nem volt, kiket is takar a Pulp zenekar, amíg el nem indítottam a róluk készült dokumentumfilmet. Először meg is rémültem kicsit, micsoda brit-pop rémületbe sikerült beleszaladnom, aztán az idő előrehaladtával azon kaptam magam, hogy előítéleteim megkoptak, és élvezem, ami a képernyőn történik. A zenekar 1979-ben alakult, Sheffield iparvárosban, új-hullámos zenekarként, majd apránként alakult stílusuk, s egyre populárisabb, finomabb formát öltött, míg eljutott a legnagyobb sikert hozó Different Class albumig, ami az egyik legmeghatározóbb brit poplemez. Viszont sokkal többrétű banda a Pulp, mintsem bele lehetne tuszakolni a Blur, Oasis, vagy a Stone Roses típusú átlagba. Hosszú munkásságuk alatt sokkal szélesebb spektrumát járták meg a zenének, mint amit a britpop klisé magáénak tudhat. Akár két, egymást követő lemezen is, hiszen a Diffrent Class-t követő Hardcore kísérletező, elborult hangzása és világa éppen a rájuk ragasztott címkéket kívánja leszakítani. De mit is ad belőlük, mit mutat be a róluk szóló film? A legelső szó, ami eszembe jut, az emberközeliség. És nem csupán az interjúkban megnyíló tagok személyes története tárul fel előttünk, mint az lenni szokott, hanem az utca emberének, a rajongóknak, és Sheffield lakosságának apró kis szeletkéi egyaránt felvonulnak. Úgy is mondhatnám, szerves részét képezik a Pulp világának – és viszont, hisz a slágerek beépültek a közösség életébe. Erre próbál az iskolai tánckar, a capella énekli a helyi kórus. Zöldséggel a cekkerben mesél az énekes gyerekkoráról egy idős néni, majd eldúdolja a kedvenc számát. A fogatlan újságos és jegyüzér koncertélményeiről anekdotázik, míg a gyakorlatilag érthetetlen akcentussal fröcsögő hentes büszkén taglalja, hogy anno egyik kollegája együtt dolgozott Jarvis Cockerrel. A 2009-es újjáalakulás után, egy hazai arénakoncerttel örvendeztették meg a közönséget, ahová az Egyesült Államokból is érkeztek rajongók, kifejezetten ezért az egy buliért. A vezérfonalat az ilyen rajongókhoz, és a város lakóihoz fűződő viszony adja, és meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek a műfajhoz. Remek vágóképek, természetes közegben lefolytatott, abszolút manírmentes beszélgetések teszik élménnyé még a hozzám hasonló tudatlanok számára is a filmet életről, halálról, és szupermarketekről. A végén határozott rokonszenvet éreztem a zenekar, Sheffield csúnyácska lakói, a padon üldögélő nyugdíjasok és lépcsőn fagyoskodó rajongók iránt. Részévé váltam a történetnek azzal, hogy végignéztem. És ami még nagyobb eredménynek mondható, kedvem támadt belehallgatni a Pulp munkásságába. Szóval bátran essen neki, akinek egy kicsinyke kedve is támadt hozzá, mert megéri. Imdb Trailer: -Árvai Levente-

Testvérvárosaink zenéje: Forlí II.

Az olaszországi Forlí város zenei felhozatalának második fejezetében a populárisabbnak mondható stílusokat taglalom. Úgy tűnik, az ottani információs sztráda a rock and rollhoz közeli műfajokra specializálta magát, hisz nagyjából csak ezen a vonalon sikerült bármi hangot kicsikarni Emilia-Romagna keleti sarkából. Azonban gitárzenében is beszélhetünk egyfajta pop-kultúráról, amibe a saját besorolásom szerint a Guns’N Roses-féle ál-kemény csajozós muzsika épp úgy beletartozik, mint az Joan Baez és Joplin nyomdokain tipegő, egy szál gitáros, énekes leánykák hippi költeményei. Úgyhogy vessük is bele magunkat hamar! Mindjárt az elején a borzasztó nevű Butterd Beacon Biscuits ütötte fülem kis kalapácsát aprócska üllőjére. Na ez a muzsika! Ez megszólalhatna a világon bárhol! Úgy, mint hangzás, profizmus, és bizony: klisé. Számomra unalmas, bőrnadrágba izzadt csajozós zene. Rockerlányok vonaglanak és rázzák a hajukat pozőr fiúk lábai előtt. Dögös? Persze. Vaskosan szól? Hogy a francba ne! De annyira ismerem minden hangját, hogy 2010-es lemezüket, mely a From the solitary woods névre hallgat, egy bizonyos pont után koffeinkísérettel kellett hallgassam. Vannak rajta igen ügyes dalok, mint az Essaouira, ennek ellenére a progresszív címkét nem tudom, hogy aggatták magukra. Hard-rockot kedvelőknek csak ajánlani tudom! Mindent megtalálnak benne, ami egy tisztes lemeztől a műfajban elvárható! A sztárnak is nevezhető Blastema a fogyasztható alternatíva. Pop-alter-metál. Kicsit Muse. Néha nagyon. A 2003 óta létező zenekar ugyanis eleinte kísérletezett mindenfélével, majd rájöttek (lehiggadtak!), hogy a fogyaszthatóságból meg lehet élni! Így aztán a legújabb lemezek, dalok folynak a nyáltól. S lőn: ezernyi rajongó, eladott lemezek, turnék. A produkció persze meg sem közelíti a korábbit. A Pensieri illuminati, azaz részeg gondolatok című, 2010-es korongon helyet foglaló dalok azért jók, na. Ha az ének nem vinnyogna ennyit, még jobb volna, de a Sperma miatt elnézem nekik. Az a dal odacsap. Mondhatni gecijó! Eden néven működik ugyan Olaszországban egy fogszabályozós rapper fiú is, ám Forlí magáénak tudhatja a rockzenekart. Éneklős, érzelmes, húzós kis számokkal bíró, néhol a Danzig naposabb oldalát idéző zene. Az énekes szerintem a tipikus „olasz hang” megtestesítője. Afféle fesztiválzene, ami délutáni, családi programos időszakban épp úgy felcsendülhet, mint az éjszaka közepén, és biztos talál magának pár értő fület. Az Explode szintén a BBB vonalán mozog, csak a hard-rocknak glam felé hajló ágára tette voksát. Szinte olyan érzésem van, miközben a My name is pain-t hallgatom, hogy egy ki nem adott Guns’N Roses szám csörömpöl éppen. Azért nem ejtek könnyeket, hogy túl sok hanganyagot nem találtam tőlük. A heavy metált hozó Hideweaver műfajának sztereotípiája. Annyi küzdelmem volt anno a hasonló…

Filmajánló: 54 (1998)

Filmajánló: 54 (1998)

A hetvenes évek vége nem csupán a punkrobbanás csúcsát, emberjogi mozgalmak győztes harcát vonszolta magán, mint anyapávián a kölykét, hanem a disco-korszak végső virágba borulását is, melynek kelyhe maga volt a nagybetűs Club, a Studio 54. Egy hely, ahová csak az léphetett be, aki elég szép, különleges, divatos vagy őrült volt, hogy helye legyen az önfeledtségben tobzódó, drogoktól túlfűtött fajtársai között. Ennek a különleges kornak és helynek kíván emléket emelni jelen filmünk, mely nemes egyszerűséggel 54 névre hallgat. Shane (Ryan Phillipe), a 19 éves, forró fejű kölyök ki akar törni a New Jersey nyújtotta egyhangúságból, ahol minden este ugyan azok az emberek veszik körül,  apja, a szürke percember sör-tévé tengelyen tölti estéit, s számára is csupán valami hasonlóan unalmas szellemi lapályt tartogat a jövő. Mi lehet alkalmasabb a kitörésre, mint a korszak krémjének szórakozóhelye? Így hősünk pincérként kezd el dolgozni Steve Rubellnek (Mike Myers), majd testi adottságainak, s törtető jellemének köszönhetően hamarosan mixerré léptetik elő. Magával ragadja a siker, a csillogás, pénz és a folyamatos buli, ami valóba nem ér véget. Az életük függ a folyamatos pörgéstől. Állandósult drogmámorban csak a külcsín számít, torzult világképet a nagy nevek, érvényesülés és a pénz irányítja, nomeg a menekülés a hétköznapi szürkeség elől. Nem számít a szexualitás, tagadnak minden címkét, senki sem hetero, vagy buzi, férfi, nő, nem számít. A vagány kocsi, címlapfotó épp úgy velejárója az életmódnak, mint a pengét hugyozó tripper, vagy a túladagolás. Persze a felszín alatt a barátságok törékenyek, a felelőtlenség mögött gyengeségek lappanganak. Gyakorlatilag senki nem az, akinek látszik, vagy aminek hiszi magát. A vég természetesen – ahogy a valóságban is – gyors és kíméletlen összeomlás. Na nem a francia mozi stílusában, de épp olyan kiábrándulás, mint a legtöbb korszakváltó divathullám esetén. Ugyan korszakalkotó filmről szó sincs, de a stílus illik a 80-as évekkel vajúdó, haldokló 70-es évek lázában égő életvitelhez. Gyors, ideges, heves és túljátszott. Amilyen az egész évtized volt. Elvégre akkor is akadt, aki csak élt a nagyvilágba, egyetlen célként a szórakozást ölelve szorosan magához. Vonagló, pőre testek, negédes dallamok, ütős drogok, könnyed életfilozófiák. Üdítőn színfolt a rock-legendákkal tűzdelt felhozatalban. Austin Powerstől mentesen egész tűrhető Mike Myers, Salma Hayek maga a szex, a Sikoly előtti Neve Campbell, és a Cool túrát is megjárt Breckin Meyer passzolnak az összképbe. A Ryan gyerek amolyan Tom Cruise-féle törtető szépfiú, talán kevésbé idegesítő formában. Utórezgései kissé a 80-as évek zsánerfilmjeinek, de azért elmegy. Manapság sokkal rosszabb alakításokat magasztalnak az egekig. Nem mondom, hogy discogömböt…

1 of 4
1234