• facebook
  • soundcloud
  • youtube
 

Filmajánló: Salad Days (2014)

A dokumentumfilmnek átfogó, objektív képet kell mutatnia az általa vizsgált területről, legyen szó természeti jelenségről, történelmi korszakról, vagy akár kulturális szegmensről. Persze a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. Kétféleképpen sülhet el a dolog: vagy valami borzalmasan rossz születik, vagy – mint ebben jelen esetben is – valami fantasztikus.



Filmajánló: Get on up – A James Brown sztori (2014)

„Ha jó érzés és jól szól, akkor az zene.” Van, aki nem ismeri James Brown nevét? A huszadik század egyik legmeghatározóbb afroamerikai zenésze, a „Soul keresztapja”, megosztó személyiség, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha modern zenéről beszélünk. Az életét filmre vinni embert próbáló feladat lehetett, de a Butterworth testvérek bravúrosan írták meg, és Tate Taylor stílusosan rendezett.



Filmajánló: Csillag születik – A star is born (1976)

Meglátom ezt az asszonyt, és a South Park jut eszembe, azon belül a Mecha Streisand. Meglátom ezt az embert, és egyből egy kamionban érzem magam, ahogy a Konvojban száguldok. Mi lesz abból, ha egy B-filmekben remekelő zsánerszínészt és egy musical-dívát összeeresztenek bő két órára, hogy szeressék egymást a vásznon? Nos, az előjeleknek megfelelően valami bizarrul kettős műsor. Adott John Norman Howard (Kris Kristofferson), a kiégett rocksztár, akinek szinte csak a botrányok, drogok és alkohol maradt meg a hetvenes évek második felére az egykori lázból. Legszívesebben eltűnne az egyre többet követelő közönség, és a minden sarokból leső kamerák elől. S lőn, egy nap rábukkan a karizmatikus énekesnőre, Estherre (Barbra Streisand), akibe se szó, se beszéd (illetve de, rengeteg beszéd!) beleszeret. Emellett, a puszta rajongáson túl elindítja a nő zenei karrierjét. Mert megérdemli. Szidhatnám a filmet, mert sok-sok közhelyes fogás, olcsó megoldás tarkítja, de az összkép, azt kell mondjam: szimpatikus. A két ellentétes irányú életpálya egymás mellett folyamatosan kelt valami finom rezgést, balsejtelmes feszültséget. A lehanyatló csillag küzd önmagával, az egóval, a múlt démonaival, miközben a szeretett nő igyekszik megmaradni a normalitás ösvényén, feleség maradni a hírnév árnyékában, és felsegíteni a mélypontra süllyedt férfit. Ugyanezt a kettősséget képviseli a két zenei világ megjelenése. Egyik oldalon a harsány, direkt pusztító és öncélú rock üvölt, a másik oldalról beoson a szépség, harmónia és összetett mondanivaló. Streisand asszony, mint őrült Demjén Rózsi igyekszik szexi és csábos lenni – lehet, hogy van, akinek bejön. Valószínűleg a hetvenes évekbe kellett volna születnem, hogy kívánatosnak tartsam. Kristofferson pedig faarccal hozza a karaktert, ugyanúgy, ahogy akkoriban többször is megtette, különböző underground kultfilmek keretében. Nekem leginkább a ténylegesen B-filmekre jellemző végkifejlet tette igazán szerethetővé a mozit. Vagyis a majdnem tipikus végjáték, mert sajnos belecsempésztek még negyed órára való romantikát és Barbra-zenét. Kibírtam volna nélküle, így kicsit túlcsordult a pohár, a logikus pontot sikerült hazavágni (Ejnye, ejnye, Frank Pierson rendező úr!). De ha ezen túlteszi magát az ember, akkor egész jó, happy end mentes lezárásnak örülhet. Igazából ajánlom megtekintésre, mert nem rossz film. Korszakos hangulatot tükröz, amolyan 70-es évekbeli hippi-kiábrándulást. Ez mindig bejön, mert nincs szebb a kidurranó álomlufinál. Pukk. Imdb Trailer: -Árvai Levente-



Filmajánló: Őrült szív – Crazy Heart (2009)

Ki tud borítani a country zene, különösen a cowboykalapos, elhagyott az asszony, kifogyott a söröm, és még a kutyám is megdöglött típusú (számomra) vinnyogás. Egy  dolog azonban javára írható ennek a műfajnak: a mögötte húzódó történetek. Ennek az egyébként szabad életformának a nyomokban fellelhető maradványai. Egy ilyen őskövület köré fonódik az Őrült szív másfél órája is, Scott Cooper rendezésében. Bad Blake (Jeff Bridges) az a muzsikus, aki vastagon túl van a zeniten, már csak harmadosztályú koncertek jutnak osztályrészéül, harmadosztályú motelek, lezser csöcsök, és klimaxszal küzdő, alkalmi szeretők. Egykor a legnagyobb slágerek születtek húrjain, manapság azonban csak egykori tanítványának, Tommy Sweetnek (Colin Farrel) terem babér. Egy haknin összehozza a sors az egyedülálló édesanyával, Jaennel (Maggie Gyllenhaal), aki látszólag kiutat jelenthet számára az alkoholizmusból és a kötődések nélküli, magányos végből. Karrierjében reménysugár csillan, az egykori dicsfénytől ugyan távoli, ám a jelenhez képest klasszisokkal sikeresebb jutalomjáték egy kiégett zenésznek. De ez az út sokkal rögösebb, mint amilyennek elsőre tűnhet. A züllés mélyebb és drámaibb, mint amire Blake számított, így a boldog befejezés sem olyan egyszerű, nem is teljes, de egyfajta megnyugvás, aminél többre talán egy hozzá hasonló életvitelű ember nem is számíthat. Folyamatos feszültséget és konfliktusokat szül az önmagával való küzdelem, az ego legyőzése, a normális életre való törekvés, és a lelki gyengeség, amit a több éve hurcolt mellőzöttség valamint a függőségben érlelt testi leépülés okozott. Közhelyes lehet a következtetés, mint egy country dal, de épp ettől a közhelyességtől annyira igaz: a gyökeres változások sok fájdalommal járnak, és nem is feltétlen jelentenek megváltást. De meg kell próbálni. Jeff Bridges valahol a Nagy Lebowski után, de még a Félszemű előtt felrántott magára néhány kilót, püffedt, alkoholista arcot öltött, és játszott egy kitűnőt Bad szerepében. A karakter ugyan hajaz kissé a Clint Eastwood által alakított (és rendezett) Lebujzenészre, de az áthallás inkább csak műfaji sajátosság, mint szándékos nyúlás. Gyllenhaal asszony öccse árnyékában is remek színésznő, aki ezúttal is hozzá illő karaktert kapott. A dramaturgia közhelyesen Hollywood ugyan (mélypontról felívelés, baljós előjelekkel, még mélyebb pont, majd megnyugtató befejezés), de a happy end félsóderos csupán, úgyhogy elnézhető a zsánerre húzott szerkezet. A személyes küzdelemre fektetett hangsúlytól és az emberközeli nézőponttól erős az érzelmi töltet, úgyhogy jó kis drámának mondanám az Őrült szívet. Kidolgozott karakterek és aprólékos háttérszínészek teszik teljessé a képet. Ha nem is forgatja fel a világot, nagyon korrekt zsánerfilm lett belőle. Egy unalmas, ezerszer ismételt tévés műsor helyett nyugodt szívvel beteheti akárki. Nem kell hozzá country…



Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben. Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle. Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal. Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra. Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit. Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné…

1 of 4
1234