• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

Bejegyzések tőle: Firka

Film(nem)ajánló: RockSuli (2003)

FILM(NEM)AJÁNLÓ Rocksuli (2003) A film főszereplője Jack Black, és ezzel azt hiszem elég sokat le is írtam a műről. Akinek a filmezés netovábbja a ’Tenacious D’ és társai, kérem ne is olvassa tovább ezt a cikket, nem fog neki tetszeni, sőt, csak a felháborodás lesz belőle, azt garantálom. Jacktől már a film elején megtudhatjuk, hogy ő „ott áll a tűzvonalban, és felszabadítja az embereket a zenéjével”, és mondja mindezt az után, hogy stagedive-ot ugrik a nagy semmibe, háttal egyenesen a földre. Ez a rosszindulatúan naiv mentalitás lengi körbe az egész több, mint másfél órányi szörnyűséget. Alaptételek a film szerint: 1. rockzenét kövér lúzerek játszanak, akik a lakbérproblémájukat is a nagy befutástól várják megoldódni, 2. a sikered csak és kizárólag attól függ, mekkora szólót nyomsz le egy dalban (rendben, ha a karaktere egy 80-as években, és kizárólag AC/DC-n szocializálódott balszerencsekupac is, a film szerint akkor is 2000-es éveket írunk, könyörgöm!), 3. de egyébként nem a siker számít hanem az érzés, hiszen aki sikeres, az általában rohadék is egyben, 4. a rock és metál mindenkit érdekel, és mindenkinek könnyedén megtanítható, mint a szorzótábla (WTF?), 5. bárki lehet sztár aki elhiszi magáról, hogy tehetséges, a tehetség pedig nem más (kapaszkodj meg) mint a képesség birtokában lenni, hogy lefogj 4 akkordot gitáron. Igen. Gratulálok rendező úr & Jackbácsi. Így kell tökéletesen nevetségessé tenni a mainstream médiában sokadjára is a rock/metál zenét. Ez végülis csak játék, a „kemény” zene egy maszk, amit az emberek, SŐT, általános iskolás kisgyerekek, jólfésült sznob tanulók is egyik napról a másikra magukra ölthetnek, majd alkalom adtán lecserélhetik, ha úgy tartja kedvük, nem igaz? A metál móka és kacagás, egy habkönnyű komédia, egy 4 akkordos világmegváltás hétvégente, egy víkend-keménylegénység, nem igaz? És az élet megoldódik körülöttünk, ha szól a rock! Jelentem: nem! Olyannyira gusztustalan mázba öltöztették „a szakmát”, amit az én gyomrom nagyon durván nem vesz be. Ne értsetek félre, tudom, hogy ez egy családi film, egy vígjáték, egy mittudoménmi. De azt látni, ahogy a kamu-tanárbácsi skizofrén módjára ugrál a tanári asztalon, elcseszett Angus-t utánozva szabad perceiben, az egész film alatt totálisan egykedvű általános iskolás osztálya előtt… engem lelomboz, és felteszem a kérdést: miért? Miért nem választott más témát, tisztelt Jack Black úr? Sőt: miért nem választott más szakmát, Jack Black úr? Igen, én „megfosztanám Picasso-t a gitárjától”. De nézzük a sztorit, hogy ne csak egy nagy lehúzás-tengert kapjatok. Itt van mélyen tisztelt rockistenségünk, Dewey Finn (Jack Black), aki munkanélküli, lerobbant…

Kritika: Füst A Szemben (2012) EP

KRITIKA Füst A Szemben EP 2012 A szolnoki négyes 2012-ben alakult, és hamar fel is rántották ezt a 4 tételes bemutatkozó anyagot, amin három saját dalt, és egy Stevie Wonder feldolgozást találtok. A stílus funky-blues-rock, de ez így nem ad teljes képet, hiszen számtalan ezekhez közeli alműfaj stílusjegyeit beépítették Mátéék az alapvető irányelvek tárházába. Az első anyag legalábbis erről árulkodik, határozottan kijelölték maguk előtt az utat. Kompromisszum megoldásokból, és a legjobb értelemben vett zenei szabadosságból építkező világot körítettek a jazzes elképzelések alapjaira, melyek magyar nyelven szólnak a hallgatósághoz. Meggyőző egymásra találás a zenekar, 100% elkötelezettséget érzek a háttérben. A többszörös Grammy és Oscar-díjas legenda! A vokális fejezetekért és a szövegekért Rózsa Hanna felel, aki életkorát meghazudtolóan érett hangszínnel csavarja sorokba a mondandót… melyről sokáig nehéz is eldönteni, hogy mi is valójában. Összetett, képekben és hangulat-leíráskokban közölt, sokszor meghökkentő szófordulatokkal tarkított kavalkád ez, mely felett elsőre talán túl könnyen át is siklunk, lévén a dallamvezetés gördülékenysége simán elviszi a figyelmet a konkrét szavakról (…figyelted ezt a mondatot? Valami ilyesmiről beszélek az énekkel kapcsolatban). Nálam ez történt; elsőre. És el is könyveltem magamban, hogy „van valami szöveg, de csak azért, hogy legyen, semmi komoly. Biztos valami kötelező alterkedés”. Hiba volt, többszöri újrahallgatást érdemel, természetesen már pótoltam. Ebből kapcsolhatom azonban az első hiányosságot, ami csak nem akart békén hagyni a sokadik meghallgatás alkalmával sem. Az élő ének, és a stúdióban való éneklés két külön asztal, meglátásom szerint. Hanna igen komoly hanggal rendelkezik, viszont a stúdiókörnyezet elég csúnyán elvitte az éneket az erdőbe, a (nyilván) tiszta énektémák ellenére is zavaróan sokszor érthetetlenek a szavak. Első felvétel; el is van nézve ebben a pillanatban azonnal, a művek bármely más aspektusból való vizsgálata túlnyomórészt, kárpótol, szóval: nem tré, ez szerencsére, kevés ahhoz, hogy lerontsa a dolgot. Az album Süle Dávid műhelyében készült, tisztes munka. Kifejezetten tetszetős gitár soundot raktak össze ez alkalommal: enyhén fémes felhangú, éppen csak harapós akkordokat ad vissza, ami nagyon jól áll a dalokhoz, piros pont! Dinamikus, érezhetően lazán feljátszott témákat hoz Kovács Gergő, akit back-vocal poszton is hallhatunk (főként a „Rozsda etika” trekkben, amiben számomra egyik fénypontját képzi a lemeznek az a bizonyos sáv). Kérdeztem is róla a társaságot, honnan jött az ötlet erre a rekedtes hangszínre, és a válasz sem maradt el: Gergő barátunk „átmulatta az éjszakát”, aztán reggelre nem sok hangja maradt. A meló meg nem várhatott, így instant koncepció született. Jelentem, jól sült el a dolog! Basszusgitárnál Dabis Gergőt…

Filmajánló: Until The Light Takes Us (2008)

FILMAJÁNLÓ Until The Light Takes Us (2008) Jelen kritika tárgya egy dokumentumfilm, ami nem kisebb dologra vállalkozott, mint bemutatni a norvég black metal történetét, valahonnan a gyökereitől, egészen az A Blaze In The Northern Sky c. Darkthrone lemez megjelentetésétől a hőskoron át a szubkultúrára mai napig hatással lévő események kibontakozásáig és utórezgéséig. A főszereplő, a narrátor/riporter, aki elmagyarázza (…ok ez túlzás, de megpróbálja a lényeget másokkal elmagyaráztatni) mi hogyan is történt anno ott északon, egy új zenei stílus kiforrásának idején, nem más, mint maga Fenriz (Darkthrone). Igazából ő foglalja keretbe a dolgokat nekünk. A szűk másfél órában olyan zenészeket kapott kamera elé, mint Hellhammer, Abbath, Frost, vagy éppen Count Grischnackh akit legtöbben csak Varg Vikernesként ismernek (a legendás Burzum zenekar egyszemélyes megtestesítője). Betekintést nyerhetünk a színtéren dúló presztízsharcokba, szövetségekbe, ellenségeskedésekbe, a meghatározó stílusjegyek kialakulásának miértjébe, ideológiai háttérmagyarázatokba (bár ez utóbbiba csak felületesen). Nagy hangsúlyt kap a Varg-Euronymus történet is, mely utóbbi halálával végződik, de Varg bebörtönzésével koránt sem ér véget (szabadulása óta három nagylemezt hozott ki a mester!). A történet ezen szála hatalmas befolyással bírt akkoriban a további eseményekre, mint megtudhatjuk, de nem szeretnék túl sok részletet elárulni. Szó esik a Mayhem zenekar ominózus lemez borítójának történetéről is, melyen basszusgitárosuk látható, ugye hát nem egészen egy darabban. Északi őstörténet, templomégetés, titkos társaságok, történelmi vallási ellentétek és igazságtalanságok. Megtudhatunk jó pár dolgot a black körökben híres Deathlike Silence kiadóról, a Helvete boltról, vagy a színtér angolszász oldalán történő eseményeiről, de látunk egészen meghökkentő festmény/fotó/képzőművész kiállítást is feketefém témakörében, sőt, még egy elég extrém önkifejező-showként is értelmezhető performansz szemtanúi is lehetünk, Frost főszereplésével. A film körbejárja a norvég black-témát pontosan abból a szemszögből, és olyan közelről, amiből más nem tudná; csak és kizárólag egy abszolút bennfentes, Fenriz. A film előzetese! A kézikamerás felvételi mód tökéletesen illik a film témájának szellemiségéhez, a maximálisan „csináld magad” elvhez (itt ne össze-vissza rángatózó képsorokra gondolj, csak egy hangyányi amatőr attitűdre, melybe jobban belegondolva nem is vagyok biztos, hogy szándékosan olyan, amilyen. Mindegy). Fenriz felvételeit (pontosabban az Aaron Aites – Audrey Ewell rendezőpáros felvételeit) archív képsorok is tarkítják. Képek, rajzok, fotók, régi híradók tudósításai,…stb a teljes hitelesség jegyében. A jelenetek először furcsán hatottak rám; eluntam magam elég sokszor, hiába az érdekfeszítő témaválasztás, …majd elkezdtem máshogy szemlélni a „vásznon” történteket. Kevés a szöveg (dokumentumfilmhez képest meg főleg!), hosszúak a snittek, mondhatjuk bátran, hogy hagytak időt mindent átgondolni, mely meg kell jegyezzem, csak még meggyőzőbbé teszi az egészet. Ez…

Kritika: Tűzerő – (2013) Égig Emel [EP]

KRITIKA Tűzerő – Égig Emel [EP] 2013 Régebben is találkoztam már a névvel, hogy Tűzerő, de megmondom őszintén, utánuk keresni is lusta voltam sokáig. Azt hittem, ezzel a névvel itt egy újabb sablon-hevi-osszián, …és mekkorát tévedtem. Kövezzetek, megérdemlem, a bandanév sosem mérvadó, max irányjelző. Az együttes 4 éves múltra tekint vissza, 2009 áprilisában edződtek bandává a Zrínyis arcok, ezt követően egy nagylemez látott napvilágot Rock&Roll Szenvedély címen, majd kaptuk ezt az EP-t 5 dallal, 22 percben, ami az Égig Emel névre hallgat. Jókora evolúció van a muzsikában, ha egymás mellé teszem a két kiadványt, ami nem csak hangzásban, de zenei felépítésben is nyomon követhető. Az előző lemez megalapozta a továbbiakat, de több szempontból még útkeresésnek tudható be, elbillenhetett volna simán más felé is a dolog, de szerencsére nem így történt. Az Égig Emel EP No Silence munka, ezzel a ténymegállapítással azt hiszem kimerítően taglaltam is a minőséget: természetesen kifogástalan. Ez a ma már hál’ istennek egyre jobban alapkövetelménynek számító komoly megszólalás hihetetlen sokat hozzátesz a produkcióhoz, mert ha egy gyengébb stúdióba viszik a srácok ezt az anyagot, ne adj isten otthon veszik fel, hiába jók a témák, hiába fognak a riffek, nem emelkedne ki ilyen egyértelműen a hazai nu-heavy vonalból. Égig Emel EP! Csak, hogy tiszta legyen ez a szerencsétlen meghatározás: A Tűzerő power és heavymetal elemeken alapszik, de szakít az idejétmúlt hagyományokkal, a kötelező de kellemetlen stíluskövetelményekkel, mint unalomba fulladó, elnyújtott szólók, béna metálsikoly, stb. és lényegi mondandóját egy abszolút modern-metálba ültetve tálalja, egy nagyobb csipet aréna rock hangulattal (aréna rock értsd: pl. Nickelback). Ez az a fajta újonnan elővett, és újraértelmezett rockzene, ami 2013-ban sem ciki, sőt! Persze a szakmát nem újítja meg, egyértelmű; korszakalkotásról vagy stílusteremtésről szó sem esik, viszont amit kínál ez az EP, az egy olyan minőségi, átgondolt „sokadik”, hogy teljes mértékben megállja a helyét a színtér lehasználtsága ellenére is (ami véleményem szerint nagy szó), klasszikus, régi-metálosok figyelmébe is ajánlom! Ami megfogott továbbá, az a vokálok egyszerű, de tökéletes összhangja. Hangerőben, hangszínben, szólamban, mindenhogy. Kiváló énekessel van dolgunk, és nagyszerűen eltalált, ízléses témákkal, nincs túlvállalva semmi, és ez itt különösen jól áll a csapatnak. Követendő példa lehet ez sok feltörekvő metálformációnak, sok égő dologtól megkímélheti ez a mentalitás a zenekart. Dalszövegek passzolnak, vállalható, full macsó. Plusz jóság a sampler/billentyű sávok részéről, hogy nem tolakodóak, kiszolgálják a gitárokat annak rendje és módja szerint, telítenek, színesítenek, pontosan arra használták az elektronikát, amire való ebben a metálkörnyezetben. A…

Kritika: Narkolepszia – (2012) Képek

Alig egy héttel a mini interjú után, itt a lemezkritika! Narkolepszia – (2012) Képek Erről a kiadványról különösen nehéz tárgyilagosan nyilatkoznom, hiszen haver-zenekarról van szó, némi „közös múlttal” a háttérben, de tegyünk egy próbát. Göbölös Bence, aki a felvételekért, keverésért és masteringért egyszemélyben felelős a „Képek” lemez esetében, nem rég még nálunk dobolt (OMD), a Narkolepsziában viszont, már mint gitáros mutatkozik be nektek! Kezdjük az elején. Az albumon egyelőre 7 dal kapott helyet, melyek közül kettő („Eső I. felvonás”, „A Világ Végére”) instrumentális szerzemény. Nagylemez vagy EP? Nagylemezről beszélünk, a dolog furcsasága annyi, hogy 3 dal lemaradt a dec. 21.-ére beharangozott megjelenésről, mert a srácoknál útközben tiszteletét tette a technika ördöge, aki úgy néz ki nem érte be live-streamen való megfigyeléssel (a zenekar online közvetítette a stúdiómunkálatokat, ezért az ötletért nagy highfive jár!). Hamarosan befejeződnek a még hiányzó trekkek felvételei és utómunkái, és kapjuk is a többi mellé. Két énekest hallunk a lemezen, Keskeny Viktor a hörgésért felel (nem death growl, nem scream; ez hörgés, de kapunk ízelítőül egy árnyalatnyi pigsqueal-t is, jelentősen fejlődött a vokál részleg az előző demó óta), Molnár Gergely, akit az Orpheum vagy ex-Szikla bandákból ismerhetünk, a tisztákat hozza, mind ezt 70-30 arányban terítik. A szövegek magyarul szólalnak meg, de sajnos ez is veszi ki az anyag „élét”, pedig pont fordítva kellene hogy legyen. Sokan azt mondják, hogy ez a fajta zene (*.core) angol nyelven született, és legtöbb esetben úgy is szól a legjobban. Ha az embernek nincs igazán mondanivalója, angolul akkor is könnyen elkamuzgat a zúzás alá, igazából a hazai bandák jelentős százaléka ezt is teszi, nézz csak körül. Viszont ha már valaki veszi a bátorságot, és árral szemben, magyarul szeretne eljutni a közönségéhez, akkor ahhoz össze kell szedni ám mindent, hiszen mindenki érteni fog itthon minden egyes mondatot, mert nem kell fáradnia még annyival sem (és nem is fog), hogy elolvassa a szöveget külön, vagy lefordítsa magának. Úgy érzem, a „Képek”-en egész egyszerűen túl sok a kényszer-rím, a kényelmetlen ritmizálás ahhoz, hogy ebből a szempontból élvezhetőnek jellemezhessem, a gyakorlatlan szövegírás minden jellegzetes gyermekbetegsége megtalálható rajta. Lehet jobban járt volna a produkció egy közepesen konyha-angol megközelítéssel is, mint így. Ettől az apró (de zavaró) tényezőtől eltekintve a témák horzsolnak rendesen, adják amit a stílus előír, bár sokszor unalmasan sablonba hajlóan. A versszakok gitársávjait hamar lezavarták „nullázásokkal”, alap lépkedésekkel, és a refrénekre figyeltek oda inkább, hogy az fogósabbnak, már-már populárisnak hassanak, ez érezhető első hallásra. Viszont….

Kritika: Gulyás Band – (2012) Elmúlt Kor

Gulyás Band – (2012) Elmúlt Kor A Gulyás Band a 2000-es évek elejétől aktív zenekar, a (szinte kötelezően) sok kezdeti tagcsere után -Szolnokon vagyunk, itt mindenki játszott már minden bandában, kis túlzással-, Juhász Tamás (ének) csatlakozását követően a csapat elnyerte mai formáját, arculatát. 2003-ban egy 12 dalos demóval jelentkeztek, mely törzsanyagát képzi a 2012-es, Elmúlt Kor c. nagylemezüknek. A korongon 20 tétel kapott helyet, ami így leírva indokolatlanul soknak tűnhet, viszont ez esetben egy zenekar munkásságát összefoglaló kiadványról beszélünk, ha úgy tetszik egy gyűjteményes lemezről, ezt ne feledjük! Ha sikerült jól értelmeznem az „Elmúlt Kor” lényegét, ez egy korszakot zár le a zenekar életében. A stílus adott: riffközpontú, egyszerű punkrock, magyar szöveggel, átlag két és fél perces trekkekbe foglalva. A szövegekre nem térek ki külön, hiszen aki hallott már magyar punk zenét, az ismeri a Gulyás Band életfilozófiáját és társadalmunk jelenségeiről alkotott véleményét. Nincs is ezzel semmi gond, pontosan azt hozzák, amit a stílus előír, mellébeszélés nélkül, nyersen az arcba, négysorokba szedve. Ami feltétlen kiemelendő, az a hangzás. Tekintve, hogy otthoni körülmények között, saját cuccokkal vették fel a srácok a témákat, eszméletlen jó, feszes atmoszférát sikerült felhúzni a dallamok köré! A gitárok szépen szólnak, jó ízléssel sikerült eltalálni a hangszínt, a dobhangzás kellően trú, de simán élvezhető, nem csak underground arcok számára, az ének pedig, hát külön sorokat érdemel: Tamás hangja egyszerre dühös és sértődött, olyannyira, hogy a szövegek tartalmi, lényegi mondanivalójának egydimenziósságát simán feljavítja a stílus, ahogyan megszólalnak azok a szavak, amiket egyébként már mindenki hallott minden sorrendben megzenésítve. A kellemesen alföldi attitűd iszonyat sokat dob a produkción! A Gulyás Band zenéjének alappillére a lendületes, energikus, egy tempóra ültetett, egyszerű odamondás. A gitártémák is ezt hivatottak kiszolgálni, nem tolakodnak az ember arcába, maradnak a háttérben a bevált recept szerint: 4 akkordos szövegtéma, refrén, nagyritkán bevillantva egy standard szólót is, ami mondjuk inkább egy pár másodperces dallamjáték, mintsem hathúros nagy-megfejtés. Nyilván, punk zene. Kedvenc, vagy kiemelendő dalom nincs a lemezről, az igazság az, hogy bár sokszor végigpörgött a lejátszómban mióta megjelent, de nem sikerült túl lennem azon a jelenségen, ami új lemez hallgatásakor szinte kivétel nélkül felüti a fejét nálam: a dalok egyformák. Ez az érzés legtöbbször, kellő számú hallgatás után elmúlik bennem, és szépen kikristályosodnak a dolgok, hogy melyek a legnagyobb dalok, és miből lett csak töltelék nóta. A ’12-es Gulyás lemez esetében ez a letisztulás nem következett be nálam, és igen valószínűnek tartom, hogy nem is fog: a…