• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Nash – Nagykunsáv (2014)

Kritika: Nash – Nagykunsáv (2014)

Nash 2014-es szólóalbumára véletlenül akadtam rá, mikor a Wacuum Airs oldalát böngészve régebbi Bobakrome kiadványok után kutattam. Az előadóról korábban nem hallottam, és akárhogyan is próbáltam bármiféle információt felhajtani róla a neten, sajnos nem sok mindent találtam. Mindössze annyit, hogy egy kisújszállási formáról beszélünk, akinek első (és azóta utolsó) szólólemeze 2014-ben jelent meg, 2016 óta pedig a Slow Village nevű formációt erősíti.

Hirdess a szolnokzene.hu címlapján!

Premier: Nagy Tamás – Napnyugta

Új dallal jelentkezett Nagy Tamás basszusgitáros, akit főként a Once Again nevű ambient/post-rock duóból ismerhetünk. A dal és a klip is igazi Do It Yourself alkotás, mely a profizmus és a bonyolult beállítások helyett sokkal inkább a hangulatok elkapására és megörökítésére fókuszál. Hogy az új dal után új album, vagy új projekt is van-e a láthatáron, arról egyelőre nincsenek értesüléseink.

Filmajánló: Get on up – A James Brown sztori (2014)

Filmajánló: Get on up – A James Brown sztori (2014)

„Ha jó érzés és jól szól, akkor az zene.” Van, aki nem ismeri James Brown nevét? A huszadik század egyik legmeghatározóbb afroamerikai zenésze, a „Soul keresztapja”, megosztó személyiség, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha modern zenéről beszélünk. Az életét filmre vinni embert próbáló feladat lehetett, de a Butterworth testvérek bravúrosan írták meg, és Tate Taylor stílusosan rendezett.

Kritika: Erato – 1988

Kritika: Erato – 1988

A jászárokszállási Erato 1988-as anyaga egy legendás éra végének előfutára. Azokban az időkben született, amikor a hard rock már az utolsókat rúgta, és helyét átvették a friss, fiatalos zenei irányzatok, ezzel is előrevetítve a hamarosan bekövetkező társadalmi és politikai változásokat. A lemez 12 dalt tartalmaz, melyek valószínűsíthetően egy próbán vagy egy eldugott garázs-stódióban készültek. A minőség nem jó, ám nem is hallgathatatlan, sőt, azt is mondhatnánk, hogy a kissé poros hangzás csak hozzáad a dalok hangulatához, és visszarepít abba az érába, amikor a felvételek születtek.

Kritika: Toxic Terror – First Second of Suicide (1992)

Kritika: Toxic Terror – First Second of Suicide (1992)

A Toxic Terror tiszavirág életű, kisújszállási thrash metal zenekar, akik a kilencvenes évek elején, a műfaj hazai hőskorában voltak aktívak. Ekkor jelentettek meg egy demókazettát, miután nem sokkal később el is párologtak a köztudatból. Időről időre újra összeállnak, hogy egy-egy koncerttel megörvendeztessék a radioaktív fémzenére éhes közönséget. Most előtúrtuk a múlt betonszarkofágjaiból First Second of Suicide címre keresztelt anyagukat, és megfüleltük, ugyanolyan veszélyes-e a sugárzás így 27 év távlatából is, mint anno ’92-ben volt. Nos, csalódtunk is némileg, meg nem is, hiszen ahogyan már Csernobilt sem életveszélyes meglátogatni, úgy ez a hat számos kazetta is némileg élét vesztette és eljárt dalai felett az idő.

Filmajánló: Csillag születik – A star is born (1976)

Filmajánló: Csillag születik – A star is born (1976)

Meglátom ezt az asszonyt, és a South Park jut eszembe, azon belül a Mecha Streisand. Meglátom ezt az embert, és egyből egy kamionban érzem magam, ahogy a Konvojban száguldok. Mi lesz abból, ha egy B-filmekben remekelő zsánerszínészt és egy musical-dívát összeeresztenek bő két órára, hogy szeressék egymást a vásznon? Nos, az előjeleknek megfelelően valami bizarrul kettős műsor. Adott John Norman Howard (Kris Kristofferson), a kiégett rocksztár, akinek szinte csak a botrányok, drogok és alkohol maradt meg a hetvenes évek második felére az egykori lázból. Legszívesebben eltűnne az egyre többet követelő közönség, és a minden sarokból leső kamerák elől. S lőn, egy nap rábukkan a karizmatikus énekesnőre, Estherre (Barbra Streisand), akibe se szó, se beszéd (illetve de, rengeteg beszéd!) beleszeret. Emellett, a puszta rajongáson túl elindítja a nő zenei karrierjét. Mert megérdemli. Szidhatnám a filmet, mert sok-sok közhelyes fogás, olcsó megoldás tarkítja, de az összkép, azt kell mondjam: szimpatikus. A két ellentétes irányú életpálya egymás mellett folyamatosan kelt valami finom rezgést, balsejtelmes feszültséget. A lehanyatló csillag küzd önmagával, az egóval, a múlt démonaival, miközben a szeretett nő igyekszik megmaradni a normalitás ösvényén, feleség maradni a hírnév árnyékában, és felsegíteni a mélypontra süllyedt férfit. Ugyanezt a kettősséget képviseli a két zenei világ megjelenése. Egyik oldalon a harsány, direkt pusztító és öncélú rock üvölt, a másik oldalról beoson a szépség, harmónia és összetett mondanivaló. Streisand asszony, mint őrült Demjén Rózsi igyekszik szexi és csábos lenni – lehet, hogy van, akinek bejön. Valószínűleg a hetvenes évekbe kellett volna születnem, hogy kívánatosnak tartsam. Kristofferson pedig faarccal hozza a karaktert, ugyanúgy, ahogy akkoriban többször is megtette, különböző underground kultfilmek keretében. Nekem leginkább a ténylegesen B-filmekre jellemző végkifejlet tette igazán szerethetővé a mozit. Vagyis a majdnem tipikus végjáték, mert sajnos belecsempésztek még negyed órára való romantikát és Barbra-zenét. Kibírtam volna nélküle, így kicsit túlcsordult a pohár, a logikus pontot sikerült hazavágni (Ejnye, ejnye, Frank Pierson rendező úr!). De ha ezen túlteszi magát az ember, akkor egész jó, happy end mentes lezárásnak örülhet. Igazából ajánlom megtekintésre, mert nem rossz film. Korszakos hangulatot tükröz, amolyan 70-es évekbeli hippi-kiábrándulást. Ez mindig bejön, mert nincs szebb a kidurranó álomlufinál. Pukk. Imdb Trailer: -Árvai Levente-

1 of 117
12345